13. Fejezet

2017, New Years Eve

13. Fejezet

Egy héttel később ideért az év vége. Egy újabb kort hagyhattam magam mögött. Betöltve a húszát, közel a nagykorúsághoz és közben annyi minden történt, már csak abban a három hónapban is, amit a New York Universityn töltöttem. George teraszán ültem és lassan összefoglaltam magamban a dolgokat, még mielőtt éjfél lett volna. 2017 először úgy kezdődött, hogy egyedül ültem a reptéren és vártam a gépemet Budapesten. "Szerencsémre" anyu csak szilveszterre tudott találni nekem olcsóbb jegyet, ugyanis kellett spórolni az egyetemre. Fájó szívvel ültem a váróteremben, hiszen előtte nem sokkal váltam el a Kingától, aki volt olyan kedves felvinni a reptérre. Nehéz volt ott hagynom a hazám, de muszáj volt vissza jönnöm New Yorkba, hiszen azért hiányoltam Amerikát. Szóval mikor éjfélt ütött az óra, közép európai idő szerint, egy hatalmas nagy bőrönddel az ölemben ültem és vártam. Egy kedves srác hozott nekem egy pohár gyerekpezsgőt, amit nem tudom honnan szerzett. És kelet amerikai idő szerinti éjfélkor pedig még a gépen próbáltam kényelembe helyezni magam és aludni. Több kevesebb sikerrel. Azért azt szerettem az utazásban, hogy végre lehetett választani jó filmek közül is, és végre voltak magyar szinkronnal. Nem mintha öt év kint lét alatt nem lett volna tökéletes az angolom, de azért még is csak fáradtan kényelmesebb volt úgy nézni, mert ha még nem is tartom nyitva a szemem, legalább hallgatni hallgathatom. Bár magyar szinkronok sosem voltak jók. Csak néha tudták eltalálni a megfelelő hangot egyes színésznek. Máskor viszont borzalmas volt. Emlékszem mikor először néztem az Alkonyatot magyarul. Nagyon fura volt a film a szinkronokkal. És inkább csak röhögtem, mint élveztem volna. Bár alapjában sosem voltam valami nagy Alkonyat rajongó. Szerettem a fantázia világot, vámpírokat, farkasokat és egyéb misztikus élőlényeket, de az Alkonyat számomra valójában sosem volt valami nagy alkotás. Mármint filmekben. A könyv az még elment.

Mikor leszálltam a Kennedy reptéren, az egész család nagy örömmel fogadott, sőt még Mels is ott volt. Másnap elmentem a kedvenc helyeimre New Yorkba. Szinte úgy telt az első napom ebben az évben, hogy New Yorkban mászkáltam Mels és Koyuki társaságában. Meséltem nekik Magyarországról, és hogy mit csináltam otthon. Majd az itt kinti terveimről. Ugyebár már meg volt a biztos helyem a New York University-n és nem kellett újra jelentkeznem. Anyu nagyon szerette volna ha Columbiára járok, de mivel elsőre nem vettek fel, csak az NYU-ra, ezért nem akartam még egyszer jelentkezni. De miatta megtettem. Nagyon sokat tanultam és fel is vettek volna. De én még is csak a New York University-t választottam makacsul. De a sors fintora, hiszen ha a Columbiát választottam volna, akkor most nem laknék együtt Andriy-val, nem találkoztam volna újra George-al és még sorolhatnám. Tom mindenféle képen bekerült volna az életembe. Akkor azon a szilveszter éjszakán, mikor készülődtünk 2018-ra, akkor azt kívántam hogy visszamehessek az időbe és ne zúgjak bele Tom-ba. De erre a témára majd később rátérek.

Szilveszter napja vasárnapra esett. Másnap ugyebár még nem tartottak iskolai napot, hiszen az még elseje volt. George és Andriy eltervezték, hogy elmennek kaszinózni Atlantic City-be. Mels New Havenbe maradt ünnepelni a szobatársaival. Így nekem maradt Tom. Örültem neki, hiszen végre kettesben lehettünk. Azonban még az utolsó pillanatban bejelentette, hogy meghívja pár régi kollégáját a lakásába partizni. Rábólintottam, hiszen ő is mindig jön az én barátaimhoz. Délelőtt elmentünk bevásárolni. Utána pedig elkezdtünk főzni. Félóránként hívtam Andriy-t, hogy mit hogyan kell. Én jobban tudok főzni, mint Tom, viszont vannak olyan dolgok amiket én is elrontok és kell Andriy segítsége. Jól szórakoztunk Tommal a konyhában, az egész szinte egy csatatér lett.

"Tényleg, gondolkodtál még a költözésen?" Kérdezte, miközben berakta a sütőbe a csirke combokat.

"Azóta még nem néztem lakásokat. Most egy eladó sincsen Chelsea-be amibe érdemes lenne beköltözni." Vontam meg a vállam és lassan elnyúltam a kanapéján, hiszen eléggé elfáradtam a pult előtt való állcsorgástól.

"Rendben, de azért nem adjuk fel, ugye?" Nézett rám kérdőn, mire megcsóváltam a fejem és oda húztam magam mellé.

"Szeretlek." Suttogtam neki, majd Tom lassan megcsókolt. Hirtelen csöngetést hallottunk és Tom felpattant  a kanapéról, majd kiszaladt a hallba.

"Helló Rose! Kicsit korábban jöttél, mint számítottam, de gyere be. Amelia és én még nem vagyunk kész." Hallottam Tom hangját, majd lassan előbújtam a kanapé mögül és egy gyönyörű fekete hajú lányt láttam. Fekete Chanel magassarkú, Gucci kabát és szoknya, és egy elbűvölő Dolce & Gabbana felső. Látni lehet hogy valakiknek jól megy a tanári állás...

"Tom de drága vagy. Addig csak csendben leülök itt és várok amint összekészültök." Szólalt meg Rose nyájas hangon.

"Csak nem a hallban akarsz leülni? Gyere be nyugodtan a nappaliba." Engedte előre Tom Roset, majd a nő belépett. Egyre jobban hallottam ahogy közeledik, hiszen a parkettán jól lehetett hallani köröm cipőjének a kopogását. Majd a fekete amazon megállt előttem. Én szégyenlősen felálltam és mosolyogva a kezemet nyújtottam neki. Elég csúf látvány lehetett, ahogy én ott állok előtte össze kócolt lófarkas hajjal, Linkin Parkos pólóban és melegítő nadrágban.

"Rose, ő itt a barátnőm, Amelia." Mutatott be Tom.

"Örvendek a találkozásnak, Amelia." Szólt Rose még nyájasabb hangon. Halkan megköszörültem a torkom.

"Úgyszintén." Majd segítség képen Tom felé fordultam. Tom vette az adást, aztán elmagyarázta Rose-nak, hogy mit merre talál és hogy helyezze magát kényelembe. Addig én bevonultam a hálóba.

"Pedig még akartam volna csinálni valamit, még mielőtt megjönnek a vendégek." Sóhajtott halkan Tom, amint becsukta az ajtót.

"Mire gondolsz?" Néztem rá kíváncsian, mire Tom közelebb jött hozzám és elkezdte csókolgatni a nyakamat.

"Ne most, hisz itt van Rose!" Próbáltam eltolni magamtól.

"De ő kint van a nappaliban és nem fog ide bejönni." Válaszolt miközben még mindig nem engedett el. Lassan elkezdte lehúzni rólam a pólómat, de nem igazán akartam neki engedni, ugyanis számomra egy idegen van a mellettünk levő szobában.

"Na, Amy." Nézett rám a gyönyörű óceán kék szemeivel.

"De akkor menjünk be a gardróbodba." Mondtam duzzogva, mire Tom kérdőn nézett rám.

"Nem lenne kényelmesebb az ágy?" Tárta ki a kezét, amint kinyitottam a gardrób ajtót.

"De ez legalább hangszigeteltebb és itt biztos nem talál meg minket." Sóhajtottam, mire Tom bólintott ravaszul, majd felkapott az ölébe és bevitt a szűk kis gardróbba.

Kicsivel később, mikor Tom és én felvettük a partis ruhánkat. (Ő egy kék inget választott én pedig egy comb középig érő, piros csipkés ruhát.) Rose után már jöttek többen is nem sokkal, addigra már a hús is kész volt. Egész este az volt bennem, hogy én mennyivel kevesebb vagyok, mint Rose. Ő egy gyönyörű lány volt. Testre Megan Fox, arcra meg pedig valami tökéletes lány. Azonban kiderült, hogy ő nem is tanár, ha nem divattervező. Ahogyan fel öltözött, lehetett is tudni róla. Barátságos zöldes barna szemei voltak és mindenkivel kedves volt, még velem is. Egyszerűen csak elakartam volna bújni Tom szekrényébe és szégyenembe bőgni. Főként akkor, mikor a volt főnökére ráöntöttem a bort. Ami persze nem fehér volt, ha nem vörös. Rose segített a palinak hogy kijöjjön az ingből, míg én csak szerencsétlenül álltam a fürdő ajtajában nem győzve bocsánatot kérni. Végül mikor már Tom is látta rajtam, hogy egy kész káosz vagyok, kihívott a konyhába és suttogva elkezdett engem kiosztani, hogy teljesen úgy viselkedem, mint egy gyerek és nem úgy mint ha a barátnője lennék. Na ekkor teljesen kész voltam. Inkább leültem Tom egyik gyerekkori barátja mellé, aki Monroe-ból jött és ő meg teljesen normális volt. De viszont Rose elvarázsolta és alig várta már hogy befejezze a mosást és akkor tudnak csevegni. A többi vendég meg sznob volt és nagyképű szóval, nem tudtam velük közös szintre jutni.

"Tom, én lehet hogy haza megyek." Sóhajtottam, mikor kihívtam a konyhába.

"De nekem szükségem van rád." Húzott magához, de én eltoltam.

"Nem, te jól megvagy most nélkülem is, hiszen ezek a te a vendégeid." Csóváltam meg a fejem és elindultam a hall felé. Tom sietve utánam jött.

"Amy nem léphetsz csak úgy le. Mit fognak szólni a többiek?" Kérdezte kissé feldúlt hangon. De persze mindent megpróbált halkan elintézni.

"Szóval nem is azzal törődsz, hogy a barátnőd nem érzi magát jól, ha nem azzal, hogy mit fognak gondolni a vendégeid?" Akadtam ki egy kicsit, mire Tom elkezdte forgatni a szemét.

"Te is érdekelsz." Fogta meg a kezem.

"Nem Tom, te csak a vendégeiddel törődsz. Úgyhogy szia." Mondtam erélyesen és kinyitottam az ajtót, majd egy nagy hangerővel becsaptam és reméltem, hogy a vendégek is hallották. Aztán ahogy mentem pár métert, visszafordultam és inkább vettem még egy bort, majd bementem a házba. Tom meglepődve nézett rám és mikor bementem a nappaliba, mindenki felém fordította a tekintetét.

"Amy, azt hittük elmentél.." Mondta Tom haverja, mire én feltartottam az üveget.

"Csak hoztam még egy kis bort." Mosolyodtam el, mire Tom egy nagy sóhajjal felém somolygott.

"Köszönöm." Suttogta a fülembe.

Viszont fél óra sem telt el, főként mikor Rose kezdett el csevegni és az összes kan azon nevetgélt, mint valami buta gimis libák, szóval lassan kiosontam a hallba a kabátomhoz és mintha ott se lettem volna eddig, kijöttem az ajtón, csöndben. Senki nem vette észre és biztos voltam benne hogy nem is fognak hiányolni. Azonban ahhoz a kis estélyihez nem volt elég a kabátom. Szinte megfagytam, de mentem előre, nem érdekelt. Viszont egyszer sétáltam azon a részen Manhattanbe a szüleimmel és akkor megfogadtam, hogy sose fogok ott egyedül menni legközelebb. De akkor még nyár volt, most viszont hideg és nagyon sötét. Sőt az emberek többsége ebben az időben meg még részegebb volt. Lementem az egyik metró aluljáróba. De ekkor jöttem rá, hogy se metró kártyám nem volt, sem pedig pénzem, hogy vegyek jegyet. Ugyanis a táskámat Tomnál hagytam. Sírva leültem az egyik padra, és reszketve temettem az arcomat a kezembe. Olyan szánalmasnak éreztem magam és végig azon gondolkodtam, hogy Tom biztos nem akar már velem lenni, sőt nem is értettem miért nem Rose-t választotta helyettem. Ráadásul a kutyámat is így hívják és mindig arra a tökéletes lányra gondolok majd ha szólok a kutyámnak... - gondoltam elkeseredetten és rájöttem, hogy át kell neveznem a kutyámat mondjuk Bellára. A legrosszabb érzés az volt, hogy éreztem anyu mit tanácsolna, hogy legyek magabiztos, ne futamodjak meg egy fruska miatt és mutassam meg Tom barátainak, hogy érdemes volt engem választania és belém szeretnie. Úgy éreztem, hogy anyu ezt mondaná, de képtelen voltam meg tenni. Helyette inkább egy metró aluljáróban bőgtem és fagyoskodtam. Azonban nem sokáig tartott a nyugalmam.

"Szia cica, van már gazdád?" Jött oda hozzám egy koszos férfi, akiben biztos voltam, hogy hajléktalan, legalább is a büdössége és tisztátlansága ezt jellemezte. A szakadt ruháiról meg nem is mesélve és a hosszú szakállról.

"Elnézést. Már van, igen." Álltam fel idegesen és elindultam a kijárat felé. Azonban a hajléktalan elkapta karom és elkezdett húzogatni visszafele.

"Engedjen el, vagy különben hívom a rendőrséget!" Kiáltottam, de a hajléktalan még mindig nem engedett.

"Na, csak egy csókot hadd kapjak egy ilyen szép lánytól." Húzott magához még közelebb, már szinte összepiszkolta a kabátomat az ő mocskos ruhája.

"Segítség! Valaki segítsen!" Kiabáltam, ahogy csak tudtam, de sajnos nem sokan jártak arra a metróaluljáró felé, főként nem szilveszterkor. Azonban hirtelen beugrott egy önvédelmi lecke, amit még egyszer James mutatott, hiszen ő mindig is aggódott értem, hogyha egyedül kellett bemennem Manhattanbe. Szóval teljes erőből ráléptem a hajléktalan lábára (éljen a magassarkú), majd térddel hasba rúgtam és próbáltam minél gyorsabban futni. Utáltam a piszkos járdákon mezítláb mászkálni, de kénytelen voltam levetni a cipőm, hogy gyorsabban futhassak. Egyszer bele is léptem egy szilánkba, de nem láttam a sötétben hogy vérzik e, csak nagyon fájt. Az a hajléktalan nem jött utána, viszont amint oda értem egy ismeretlen sikátor felé, ugyanis nem igazán emlékeztem a környékre és már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, melyik részen, akkor újabb hajléktalanok jöttek felém és próbáltak kikezdeni velem. Sőt már szinte olyan volt az egész, mintha élő halottak vennének körbe és jönnek felém, amint én éppen haladok beljebb és beljebb a sikátorba is szinte csapdába csaltak. Semmi esélyem nem volt onnan kijutni, és egyre közelebb jöttek hozzám. Hiába kiabáltam segítségért, senki sem hallott meg. Az egyik pasas még kést is elővett. De mondtam neki, hogy ha nem kannibál, akkor felesleges, mert nincs nálam semmi érték amit eltudna venni tőlem fenyegetve. Volt egy idősebb, normálisabbnak tűnő hajléktalan, aki leakarta állítani a többit. De nem sok sikerrel járt. Már nagyon közel jártak hozzám. Az egyik az ellenkezésem ellenére meg is ragadott és közelebb húzott magához. A koszos szakálla már majdnem az arcomat súrolta és én a szagtól meg az undortól majdnem kihánytam az egész esti ételt és italt. De mint villám csapás az égből, valaki megjelent a sikátor bejáratánál és már pontosan nem emlékszem, hogy miket mondhatott, hogy elengedett a hajléktalan, mert ugyanis hirtelen elájultam, és nem emlékeztem semmire mikor felébredtem. Az viszont furcsa volt, hogy egy sötét hálóban keltem fel. A függöny eltakarta a kilátást az ablakon keresztül, így nem tudtam hol vagyok. Egy hatalmas ágyban feküdtem és nem bírtam felkelni először olyan fáradtnak éreztem magam. De végül erőt szedtem magamnak és felültem, majd kimásztam a takaró alól és ráterítettem magamra azt az inget, amit a széken találtam, ugyanis nagyon hideg volt, még a laskában is. Legalább is azon a részen. Mikor kinyitottam az ajtót, George nappalijában találtam magam.

"Jól vagy Amelia?" Támadott le mindjárt George és én csak érthetetlenül néztem rá.

"Hány óra van? És hogy kerültem ide?" Kérdeztem rekedt hangon és meglepődtem, hogy milyen gyenge vagyok.

"Épp arra jártam, mikor hallottam a kiabálást és megismertem a hangodat, és haza hoztalak. Andriy nem érezte jól magát Atlantic Cityben, ezért haza jöttünk. Most éppen az apartmanotokban alszik szerintem. Valami megfekhette a gyomrát, szóval csak ketten fogunk koccintani. Amúgy még egy óra van hátra éjfélig." Magyarázta George, miközben leültetett a konyhába és adott nekem egy pohár vodkát.

"Nem iszok alkoholt. Ittam már így is elég bort." Vontam meg a vállam, mire George elmosolyodott.

"Ez segíteni fog. Felmelegít." Szólt majd közelebb tolta. Mivel bízok Georgeban, ezért megfogtam a poharat és elsőre kiittam az összes cseppig. George elmosolyodott, majd elém tett egy szendvicset. Addig elmeséltem neki, hogy miért jutottam el oda, ahol voltam. Ő elkezdte a szokásos prédikációt, hogy már rég megmondta, hogy Tom nem nekem való srác. Néha olyan volt, mintha George az apám lett volna. Én azért még mindig nem értettem, hogy hogyan a fenébe tudott George pont arra járni. De mindenesetre jó volt vele tölteni a szilvesztert. Jobb mint egyedül egy reptéren. Buta szilveszteri műsorokat néztünk, kiittuk a vodkás üvegét, majd karaokéztunk. Végre megismerhettem George-nak a lazább oldalát, amikor nem csak olyan mogorva. Majd elérkezett az éjfél. George megmutatta a titkos helyét. Addig nem is tudtam, de fellehetett menni a háza tetejére, és belehetett látni egész New Yorkot, ugyanis most tiszta volt az idő. Ha elnéztünk nyugatra, ott fénylettek a csodás felhőkarcolók, ha pedig délre, akkor ott volt a laposabb Brooklyn tömérdek fénye.

"Eddig még nem volt alkalmam megmutatni nektek ezt a részt. Erre a napra terveztem, de nem gondoltam volna, hogy Andriy beteg lesz, Mels meg marad New Havenbe. Igazából ti letettek nekem a családom, hiszen a szüleim otthon vannak Oroszországban. Ilyenkor mindig haza mennek és máskor magányos voltam, de most itt vagytok ti." Mesélte mosolyogva George, amint leültünk egy hintaágyba. Felhozott a tetőre még egy pezsgőt. Bevallása szerint már épp elég alkoholt ittunk, szóval az csak egy gyerek pezsgő volt, de nem bántam. A szüleim is mindig azt szoktak nekem adni szilveszterkor.

"Öt perc." Sóhajtott George az órájára nézve.

"George?" Fordultam kérdőn fel.

"Ha?"

Összeszedtem minden erőm.

"Itt van James a városban, igaz? Tudom, hogy te tudod. Nem vagyok hülye. Nem te jártál arra, igaz?" Kérdeztem nyugodt hangon és George elég meglepettnek tűnt. Egy nagy sóhajt vett, majd felém fordult.

"Igen, itt van és igen, ő hozott ide. Követett téged, mert meglátott az utcán egyedül és aggódott érted. Nem akart ő titkolózni, csak elájultál és nem tudtad őt látni..." Válaszolt végül és annyira éreztem, hogy ebben a dologban, hogy George hozott haza, volt valami csavar. Így már minden világosabb. De nem voltam ideges, vagy egyéb. Nem éreztem semmit James felé. És jó volt így érezni. Talán Karen segített benne múltkor, mikor kibeszéltem róla mindent.

"Nem tűnsz... meglepettnek, sem boldognak, se semmilyennek." Állapította meg George, majd mosolyogva felé fordultam.

"Már nem is érdekel James." Vontam meg a vállam, mire George szemei elkerekedtek.

"Ezt csak úgy mondod." Legyintett, mire én megcsóváltam a fejem.

"Nem, de mindjárt éjfél van, arra koncentráljunk." Sóhajtottam és George kezébe adtam a pezsgőt. Mikor kibontotta, mindkettőnknek öntött, majd hallottuk, ahogy a szomszéd házban számolnak vissza.

10,

9,

8,

7,

6,

5,

4,

3,

2,

1,

"Boldog új évet, Amy." Állt velem szembe valaki, ezzel együtt eltakarva a kilátást New York felé, így nem láttam semmit sem a tűzijátékokból, csak azt ami Brooklyn felől jött.

"Tom?" Álltam fel és nem akartam hinni a szememnek. "Mit keresel itt?"

"Hé haver nem jöhetsz csak úgy be a házamba!" Akadt ki George és elkezdte kifelé tuszkolni.

"Beszélni szeretnék Amy-vel, kérlek George."

"De ő nem akar veled." Vágta rá, de azért felém nézett.

"Engedd ide." Sóhajtottam, majd Tom felém futott és megölelt.

"Felhívtam Andriyt és mesélte mi történt." Szorított magához és alig kaptam levegőt.

"Már jól vagyok, nem kell ennyire szorítanod." Fulladoztam, mire George adott Tomnak is egy pohár pezsgőt.

"Hát, akkor boldog újévet neked is, Ruder." Szólt kevésbé kedvesen George, majd rám mosolygott.

"Sajnálom, annyira egy idióta voltam ott a többiek miatt. Nem a te hibád, minden az én hibám. Jobban kellett volna rád figyelnem, vagy egyszerűen nem kellett volna meghívnom azt a sok sznobot, csak Davidet a Monroe-i haveromat." Magyarázkodott és közben próbáltam a gyönyörű tűzijátékokból elkapni egy-egy pillantást.

"De ha te is tudod, hogy hülye sznobok, akkor miért hívtad meg őket?" Érdeklődött George, mire Tom felnyögött.

"Ez olyan szokás, tudod... Még Rose találta ki évekkel ez előtt." Szólt Tom, mire én egy grimaszt vágtam a csaj neve hallatán. Tom ezt észrevette és kérdőn felém fordult.

"Ugye, nem...?" Kérdezte, mire én csak érthetetlenül néztem rá. "Féltékeny vagy rá?"

"Én, nem.., dehogy." Próbáltam tagadni, mire George elkezdett hevesen bólogatni Tom szeme láttára. Tom csípőre tett kézzel meredt rám.

"Valóban Rose az exem volt, de soha többet nem jönnék össze egy olyan manipulatív, aljas libával még egyszer. Nekem egyedül csak te vagy az életembe." Ölelt át ismét én meg csak nyugodtan a vállára hajtottam a fejem.

"Szeretlek Tom." Mondtam, mire George elkezdett sírni, majd zokogva kezébe vette a telefonját.

"Andriy!" Kiabált bele, mire Tom és én nevetésbe törtünk ki. Majd a tekintetünk összeért és Tom arca hirtelen komollyá vált.

"Soha nem akarlak elveszíteni." Szólt komolyan, amint mélyen a szemembe nézett. Én csak bólintottam, de valójában már arra vártam a távozásom óta, hogy ajkaink újra összeérjenek és érezzem a bőrének az illatát, ami oly mámorító. Tom mintha kiolvasta volna a fejemből, közelebb hajolt és hevesen megcsókolt. Még az sem tudott minket megzavarni, hogy a közelben a bokor elkezdett rezegni, de George mindig mondta, hogy őzek meg rókák járnak arra.

Minden esetre ez a szilveszter talán még jobban telt, mint a tavalyi. George odaadta nekünk a vendég szobát és végre együtt lehettünk Tommal, csendben és kényelembe.