1. Fejezet

1. Fejezet

Ahogy lassan lépkedtünk fel a pódiumra, a szívem egyszerre vert hevesen és majdnem meg állt. Még máig nem értem, hogy történhetett. Láttam, ahogy a családom ül a harmadik sorban a terem bal felén és tényleg annak a közelében voltam, hogy elsírjam magam. Megfogtam annak a lánynak a kezét, aki az egész négy év alatt ott volt mellettem. Jóban és rosszban is.

"Utoljára?" Suttogja és rám mosolyog.

"Utoljára." Válaszolok két sóhajtás közepett. Aztán még mielőtt beálltunk volna a helyünkre elkaptam valakinek a tekintetét, ki közel állt a szívemhez kilencedik év végétől. Rá mosolyogtam és ő meg viszonozta. Az évek amiket együtt töltöttünk sosem fog kiszállni emlékeimből. Remek barát volt számomra. Mikor ránéztem a tömegre, hirtelen elállt a lélegzetem, mert mintha egy ismerős srácot láttam volna, aki oly sok mindent jelentett nekem ebben az elmúlt pár évben. De nem ő volt az. Hiszen két evvel ez előtt elment Los Angelesbe tanulni. Ezzel együtt elvitte a legszebb heteket amiket vele töltöttem. Ő volt a legelső szerelmem. Előtte nem egy srácba bele voltam zúgva, de azok csak plátói szerelmek voltak. Viszont ő volt az első ki megadta azt az érzést, amit akár egy Szerelmünk lapjai könyvből ismehertünk. A mi történetünk nem volt olyan mesebeli. De emlékezetes maradt. Azon az utolsó nyáron mikor itt volt, minden olyan szépen ment és könnyen. Sosem voltam olyan vidám azóta.

"Csak nem eszedbe jutott James?" Mels már megjegyezte azt a tekintetetmet, mikor a távolba meredek és egy kis mosolyra húzódik a szám. Iyenkor mindig tudja, hogy rá gondolok.

"Szerettem volna ha itt lesz. De nem jött el." Sóhajtottam. "Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett téged, de tudod, hogy Los Angeles Amerika másik felében van." Fordult a tömeg felé Mels és ahogy a tömeget pásztázta, próbálta belém önteni a lelket.

"Nézd! Ott van Koyuki!" Mutatott a második sorba és a kis Japán baratnőnk ott állt fülig érő mosollyal és nekünk integetett. Másik kezében egy fényképzőt tartott és már előre látta, ahogy Mels a képek láttán ájulatba esik. Koyuki mellett ott volt még a másik jó barátunk, Adam, a szintén magyar. Nevetve nézett a végzősökre kik pár éve még csak szerencsétlen elsősök voltak.

"Tulajdonképpen Adam miért is jött el?" Dühöngött Mels, hisz azt hitte, hogy Adam rajtunk röhög.

"Tudod, hogy a ballagásunkat nem hagyta volna ki." Kacsintottam rá. Mels a szemeit forgatta, de közben mosolygott. Viszont az idilli és nosztalgikus pillanatot megzavart az igazgatónk, Mr. Jon, amint feljött a pódiumra és a mikrofon elé lépett. Megköszörűlte a torkát és felénk fordult.

"Kedves végzősök, kik egy fél óra múlva már nem lesznek többé gimnazisták..." És ekkor elszakadt nálam a cérna és halk zokogásba törtem ki.

↔

A műsor után Mels és én felmentünk a negeydik emeletre. Még utoljára megmásztuk a borzalmas lépcsőket amik oly sok fájdalmat és emléket őriznek. A negyedik emelet volt az, ahol az egész történet kezdődött. Sokat nevettünk a folyosókon és sokat beszélgettünk. A tanárok egyszer sem raktak minket össze egy osztályba, mert tudták, hogy ez a két magyar lány soha nem fogná be. Így hát maradt a folyosó, hogy megbeszéljük a történteket. Mels készen volt rá, hogy elhagyja a gimit. Már régóta várta, hogy eljöjjön ez az idő, hiszen már kis kora óta az ügyvédi egyetemről álmodott. Én viszont még nem voltam készen. Sőt. Újra akartam kezdeni. Felőlem lehetett volna ugyan úgy minden, csak újra megélni a pillanatokat. Látni szerettem volna Geroge-ot újra, aki még kilencedik végén elment. Sok mosolygós pillanatot szerzett nekem és Mels-nek. De elment. És azóta sem láttam. James-től hallottam ezt-azt, hogy mi lett vele. A lényeg az volt, hogy jobban érezte magát az új suliban és még barátnőt is talált. Ami fura, mert mindenki azt hitte, hogy meleg. Főként Mels és én, de hát ez egy hosszú történet. A legmegrázóbb dolog az volt, mikor a kedvenc angol tanárunk Ms. Cara elment Coloradoba tanítani. Szerencsére a ballagásunkra visszajött, így tudtam vele találkozni. Azaz év az elmúlás és elhagyások éve volt. Aztán igazából az utána levő év sem volt kellemes. Már mint jobb volt, de tizenegyedik előtt James elment Los Angelesbe és minden megváltozott. Pedig előtte vártam rá egy teljes nyarat, mikor haza kellett mennie Oroszországba, aztán mikor visszajött, minden jó volt. De megint elment.

"Ez lesz az utolsó nyarunk együtt, egy hosszabb ideig." Fordultam Mels felé a régi történelem termünk előtt. Mels rám mosolygott.

"De ez felejhetetlen lesz." Kacsintott és lassan, emlékeket gyűjtve, elindultunk a lépcső felé.