14. Fejezet

14. Fejezet

Két hónappal később

A fehér hótakaró visszahúzódott a városról és inkább elő buktak a zöld részek. A frissen nyírt fű illata a Central Parkban, a virágozó fák a Washington Square-en. Készülődés a cseresznyefa virágozásra. És a sok parádé kezdete. Erről szólt Manhattan tavasszal. Izgatottan vártam, hogy Koyukival majd ellátogassak a Brooklyn-i Botanikus kertbe a Japán cseresznyefa virágzásra. Ez számunkra olyan hagyománnyá vált. Na és persze húsvét, mikor rengeteg ember kivonul mindenféle öltözékben az ötös sugárútra. De a legszebb akkor is a Central Park volt, ahogy éledezett és egyre több virág nyílt ki. Mindig is szerettem, hogy ebbe a nagyvárosban, kertészeti csapatok járnak körbe és ahova lehetséges, oda virágokat ültetnek, legfőképpen tulipánokat. Az meg még kellemesebb érzés, hogy a hőmérséklet egyre jobb és jobbá válik. Szerencsére még nem olyan füllesztő  mint nyáron és nincs akkora páratartalom. Sokkal energikusabban lehet tavasszal tanulni és készülni az iskolára, mint alapjában. Szerettem mindig is kiülni a közeli parkba és ott tanulni egy fának neki dőlve. Mint ahogy az igazi egyetemisták teszik. Ilyenkor nem csak a város éledezik, de az emberek is. Egyre több művész ül ki a parkokba és készülnek a mester művek. Új galériák nyílnak, többen akarnak venni festményeket. Ugyebár ilyenkor van a tavaszi nagy takarítás és az emberek beújítanak pár dologgal. Nem is hiába kelt ismeretlen utakra pár festményem, amiket még a télen készítettem. Karen-re is rájött a művészet. Elkísértem még Januárban az egyik kedvenc festészeti kellékes boltomban és a félre tett borravalóját elköltötte állványra, festékekre, vászonra. A legnagyobb hidegben cipeltük haza a kellékeket, de megérte, hiszen jó volt boldognak látni Karent.

Az év első napját és a hátralevő másfél hetet betegen töltöttem. Valószínűleg megfázhattam azon a hideg szilveszter éjszakán. Tom mindent megtett azért, hogy nekem jó legyen. Biztos voltam benne, hogy lelkiismeret furdalása volt. Mikor megkezdődött a tanítás, Andriy délelőtt ment suliba, de mikor haza ért akkor főzött nekem másnapra mindig finom ebédet, hogy ne éhezzek és legyek jobban. Karen átrakta a műszakját délutánra, így mikor Andriy nem volt otthon, ő vigyázott rám. Mondtam nekik, hogy nincs semmi szükség a felügyeletükre, hiszen úgyis a fél évi vizsgákra fogok majd tanulni. De Karen ragaszkodott hozzá. Néha anyu és mama is átjött Queensből, hogy ápolgassanak. Esküszöm ha megfázik az ember, ők már úgy kezelik azt, mintha tüdőgyulladásom lenne és mindenki aggódik értem és ápolgat. Már az első hét elteltekor akartam menni suliba, de a háziorvos nem engedett. Annyit elértem ezzel, hogy Andriy összeszedte magát az órákon és jobban figyelt, hogy letudjam másolni róla a pontos anyagot. Délutánonként együtt tanultunk a dolgozatokra, és mikor Karennel voltam, ő festegetett a szobámba, én közben pedig írtam a könyvemet. Tom minden délben, amikor neki nem kellett bent lennie suliban, átjött és leellenőrizte, hogy minden rendben van e velem. Esténként is átjött, és volt, hogy nálunk aludt. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire megtudnak változni, ha megfázom. Csak Mels nem kerített neki akkor ügyet, hál' istennek.

Viszont azért jó volt Karennal tölteni a délelőttöt  Sokat beszélgettünk és mindig segített a könyvemben ha elakadtam. Ugyanis kellettek az ötletek. Ő viszont addig vagy engem, vagy Roset festette. Nos, igen. Rose neve megmaradt és nem engedtem, hogy egy olyan nőszemély elvegye a nevét az én édes kutyámnak. De azért hatással volt rám. Mikor már makk egészséges voltam, megkértem Karent, hogy menjünk el vásárolni. Így az eladott festményeimből befolyt pénzt... nos ruhákra költöttem. George teljesen ki volt rám akadva, hiszen szerinte valami jobba kellett volna fektetnem a pénzem. Először Tom se volt oda az ötletért, de mikor meglátta az új fehérneműimet  csöndben maradt. Már egyre jobban azon voltam, hogy úgy se lesz már az enyém egy Chelsea lakás sem, szóval inkább nem vesztegettem arra az energiámat. Helyette vettem új festékeket és a megmaradt pénzt meg elraktam nehezebb időszakokra. Egy darabig jó volt úgyis abban a kis apartmanban. A legtöbb időmet a lakáson kívül töltöttem, szóval nem kellett nekem nagyobb hely.

Március elején jártunk. Andriy és én szerencsésen átmentünk a vizsgákon. Egyik szombati napon kint ültünk a Union Squaren és néztük, ahogy utcai mutatványosok próbálnak szerezni maguknak pár dollárt. Sosem szerettem őket. Nem bírtam, ahogy az emberek életét veszélyeztetik azzal, hogy átugorják őket. Ugyanis a mutatvány annyiból állt, hogy sorba állítottak különböző nőket, alacsonytól a magasabbig és átugrották őket. Ennek sosem találtam az értelmét és különben is mindig attól féltem, hogy engem szemelnek ki. A táncosok vagy a zenészek jobbak voltak. Azoknak inkább adtam ki pénzt a kezemből, mint holmi udvari bolondoknak  Viszont a mutatványosok ellenére, egészen jól éreztem magam. Szerettem nézni, ahogy a különböző színbe pompázó tulipánok néznek vissza rám a kis kertből és ahogy a fák kopasz ágaiból hirtelen valami mesebeli hercegnő lett, ahogy a rózsaszín különböző árnyalatai elterítik a kevésbé szép kéreg, ronda barnás színét.

Andriy épp valami kis sütit evett, amit a piacról szerzett. Lázasan meséltem neki, hogy Tom valami meglepetés randit szervez nekem másnapra. Andriy szerencsére azon emberek közé tartozott, aki támogatta a kapcsolatom Tommal. George nagyon ellene volt, Mels meg még nem tudta eldönteni. A szüleim viszont kedvelték őt. Anyu különösen oda volt érte, apu meg elfogadta a tényt, hogy a kislánya próbál kapcsolatban élni egy érett férfival. Muszáj volt neki, hiszen húszévesen az ember jobb ha társat keres már magának. Különben is mikor apu húsz éves volt, akkor már javában randizgatott anyuval. Azért még most sem értem hogy hogyan tudták olyan sokáig kihúzni egymás mellett. Persze a családban voltak elég meredek lejtők a boldogtalansághoz, viszont megtudtuk oldani.

"Szerintem nem kéne George-nak olyan mogorvának lennie vele." Sóhajtott Andriy és tovább ette a sütijét.

"Nem lényeg, George már csak ilyen." Vontam meg a vállam. Andriy elkezdett hümmögni teli szájjal, de ugyebár abból nem értettem semmit.

"Na csak azt mondtam, hogy igenis számít, mert szerintem Tomnak sem lehet olyan kellemes, hogy George ilyen vele. Ráadásul munkatársak is." Fejtette ki a gondolatait Andriy, majd hirtelen az emlegetett George jelent meg előttünk.

"Nos ami azt illeti, már nem vagyunk munkatársak." Ült le közénk és mi meg kíváncsian néztünk rá.

"Felmondtál?" Ijedtem meg, mire George elmosolyodott.

"Nem rég kaptam egy hívást a régi professzortól. Túl van a műtéteken és a pihenésen, szóval visszajön tanítani." Mesélte kicsit hűvösen, mire Andriy megölelte.

"És akkor most mit fogsz tenni?" Kérdezősködtem tovább, mire ő megvonta a vállát.

"Fogalmam sincsen." Felelte, mire Andriy felkapta a fejét.

"Nyithatnánk egy éttermet!" Jött elő ismét ezzel az ötlettel. Mi kapásból rávágtuk, hogy 'nem'. Andriy elszomorodva nézett le a földre.

"Szerintem vissza kéne menned az egyetemre. Hiszen még nincs meg a tanári diplomád." Javasoltam, mire George hirtelen elgondolkodott. Andriy viszont szúrós szemekkel nézett rám, ugyanis mindketten tudtuk, ha George visszamegy az egyetemre, akkor ők ketten kevesebb időt fognak együtt tölteni. A Columbia egyetemre járt eddig és az ugyebár a város felsőbb részében van.

"Nem is tudom... nem hiszem hogy kedvesen fogadnának azok után, hogy olyan szépen leléptem." Húzta a száját George, mire felhúztam a szemöldökömet.

"Mintha téged annyira zavarna, hogy mit gondolnak rólad az emberek és hogy hogyan viszonyulnak feléd. Ugyan már,  te olyan tudsz lenni mint egy szikla. Néha csodálkozom hogy vannak érzéseid." Bokszoltam bele a vállába, mire George kíváncsian lenézett rám.

"Ki mondta hogy vannak?" Kérdezte, mire én elnevettem magam.

"Hát Andriy, ki más." Mutattam a szöszire, aki tisztára elpirult és próbált mentegetőzni.

"Jó van, igazad van. Tök mindegy. A lényeg, hogy meglegyen a diplomám. Majd holnap elmegyek a Columbiára megbeszélni a dolgot az igazgatóval." Sóhajtott végül George köszönés ként rám mosolygott. Ami ritka.

↔

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Rose ugrál az ágyam lábánál és egészen halkan ugatott. Igazán intelligens egy kutya volt, hiszen sosem lármázott. Csak akkor eresztette szabadon a hangját mikor a parkban játszott más kutyákkal. Sean-nak életem végéig hálás leszek ezért a kutyáért. Mikor erre gondoltam, akkor hirtelen rájöttem, hogy milyen rég beszéltem Sean-nal, és nem is láttam mostanában. Andriy-t álmosan találtam meg a konyhában, kávét szürcsölgetve.

"Te ugye még jóban vagy Sean-nal?" Kérdeztem, amint leültem a konyha asztalhoz. Andriy álmosan rám nézett. Szerintem azt kívánta, hogy bárcsak ne legyek most ott és akkor békességben tud aludni az asztalon.

"Ja, valamennyire..." Ásított a válasz közben.

"Mit szólnál ha következő hétvégére meghívnánk?" Szóltam izgatottan, mire Andriy ásított újra egy nagyot.

"Nem is tudom... Mi lenne ha a szülinapom utáni héten?" Kérdezte.

"Oké, de az még csak három hét múlva lesz..." Vágtam rá.

"Tudom, de jobb lenne akkor inkább. Most gyűjtök a Kalifornia-i útra és nem akarok partit csapni addig." Vonta meg a vállát és lehajtotta a fejét a karjára.

"Jó, rendben van. Nekem akkor is jó lesz." Veregettem meg a hátát miközben elindultam a hűtő felé. Erre Andriy adott ki egy hangos nyögést.

"Már alig várom a mai randit." Próbáltam ébren tartani Andriyt aki már alighanem horkolásba kezdett.

"Klassz." Ennyi volt a válasza és már aludt is. Magányomban felsóhajtottam egyet. Mikor megreggeliztem, akkor átmentem Karenhez és megkértem, hogy jöjjön el velem sétáltatni Roset. Elmentünk a Union Squarhez és közben bevásároltunk a piacon. Kicsit sajnálom a lányt, hiszen talán túl sokat áradoztam Tomról és hogy milyen boldog vagyok. De persze Karen örült a boldogságomnak és türelmesen végig hallgatott.

Mire hazaértünk, boldogan láttam, hogy Andriy összeszedte magát és neki állt ebédet főzni. Szerencsére a kedvemben akart járni és makarónit készített, pont úgy ahogy anyu szokta. Mikor beteg voltam Andriy és anyu konzultáltak, hogy ő hogyan szokta, ahogy én szeretem.

"Na mi a helyzet lányok?" Kérdezte miközben elénk rakott két nagy tányért.

"Amy izgatott a randi miatt." Kacsintott rám Karen, mire egy picit elpirultam.

"Én is az lennék egy meglepetés randi miatt." Szólt Andriy miközben a távolba meredten fogta a nagy edényt amiben a makaróni volt.

"Majd szólok az érdekedben George-nál, de ide adnád a makarónimat?" Zavartam meg kicsit bosszúsan, ugyanis a makaróni, főként a sajtos... tele sajttal makaróni, finom apró húsokkal és sok tejfellel, nos nekem az a gyengém.

"O, persze." Szállt le a földre ismét és elénk tette a finom makarónit.

Egy órával később, Karen és Andriy nagy veszekedése után, ami a ruhám kiválasztása okozott, boldogan nyitottam ajtót Tomnak, aki egy hatalmas rózsacsokorral lepett meg. Andriy berakta vázába a csokrot, majd Tomot is megetette makarónival, aki ugyebár azt akarta, hogy menjünk minél előbb, de Andriy, mint egy jó nagymama, ráerőszakolta  hogy egyen, mert amúgy is olyan sovány állítása szerint. Addig én csak ültem Tommal szembe és néztem ahogy eszik. Végül félórával később nagy nehezen elindultunk.

"Nem árulod el, hogy hova megyünk, mi?" Kérdeztem, mire Tom megcsóválta a fejét.

"Sajnálom, de ez titok. Sőt, még egy kendőt is hoztam a szemedre." Vett elő egy piros kendőt, ami illett a piros kabátomhoz. Megfordultam, majd rákötötte a fejemre. Nem láttam semmit, ezért Tom kísért el az autójához.

"Remélem nem kell sokat menni, mert kezdek bepánikolni a sötétség miatt." Sóhajtottam, mire éreztem, hogy Tom megszorítja a kezemet.

"Nyugi, nem lesz hosszú az út és itt vagyok melletted." Szólt kedves hangon, majd elindította az autót. Gondolom a forgalom miatt haladtunk elég lassan, hiszen a lámpák azok általában a gyalogosoknak kedveznek. Néha Tom el is káromkodta magát, ami nem jellemző rá.

Végül odaértünk. Tom kinyitotta nekem az autó ajtaját és megfogta a kezem, hogy segítsen kiszállni. Mivel a szemem be volt kötve, ezért a többi érzékszervemre kellett támaszkodnom. 

"Na most már levehetem?" Türelmetlenkedtem, mire Tom felnevetett.

"Várj még egy kicsit." Simította végig a kezét az arcomon. Erősen kapaszkodva belé, elindultunk valamerre. Hallottam, hogy egy ajtó nyitódik és utánunk becsukódik. Sőt Tom még köszönt is valakinek. A belső térben mintha márvány vagy egyéb kő padló lett volna, hiszen egészen jól lehetett hallani cipőink kopogását. Egy kis idő után Tom figyelmeztetett, hogy itt hosszú lépcső lesz, így hát még szorosabban fogta a kezemet. Végül felértünk egy szintre, ahol ismét egy ajtó nyitódott, majd csukódott. Tom azt ígérte, hogy még öt perc és aztán tényleg leveszi a kendőt. Addig leültetett egy helyre, ami olyan puha volt, mint egy hatalmas párna. A terem visszhangzott  így úgy éreztem, hogy valami nagy helyen vagyunk. Kicsit hűvös is volt odabenn és üres.

"Mindjárt leveszem rólad." Szólt Tom, miközben mintha letérdelt volna elém. Gyengéden levette rólam a kendőt, majd hirtelen nem láttam mást, csak az ő gyönyörű kék szemeit. Egymásra mosolyodtunk, majd hirtelen eszembe jutott, hogy most végre megnézhetem hol vagyunk. Nos az érzékeim nem csalódtak, ugyanis tényleg egy hatalmas szobában voltunk. A belmagassága talán elfoglalt három emeletet is. És az ablakok is óriásiak voltak. A kilátás meg mesés volt. Fogalmam sem volt, hogy Tom hova hozott engem, de éreztem hogy ez már nem teljesen Manhattan. Végül kiderült, hogy még is, csak ezen a részen még sosem jártam. Ugyanis egy olyan épületbe kaptam betekintést, amire nem is számítottam, soha. A 42-es utcán elhelyezkedő, csodálatos építészeti remekműbe hozott el engem Tom. Tinédzser korom óta imádtam a Chrysler épület nem mindennapi tetejét és formáját. Számomra mindig olyan volt, mintha az Empire State Building kis testvére lenne. Sosem voltam még bent és elképzelésem se volt róla, hogy milyen lehetett onnan a kilátás. De Tom végre megmutatta. Az a hely, ahol voltunk, egy hatalmas terem volt. Az ablakok ugyebár nagyok voltak, de a formák eltértek a mindennapitól, hisz az épülethez méltóan, háromszög alakúak voltak. Mi a nyolcvan valahányadik emeleten csodáltuk a kilátást. Mint egy mérgezett egér rohangáltam körbe a szobát, hogy minden ablakból lássam a kilátást. Az egyikből a már említett Empire State Building a másikból pedig a Central Park tárult elém. Nem ez volt a legmagasabb felhőkarcoló New York-ban, még is mintha a felhők között lettünk volna. Arról nem is beszélve, hogy belül a terem milyen volt. Nem tudom elképzelni, hogy tudta Tom megszervezni, hogy rengeteg selyem takaró és hatalmas puha díszpárnák kerültek fel olyan magasra. Mind a szoba egyik helyén volt, ágyként leterítve. Eléje oda helyeztek egy kis asztalt, gyümölccsel, borral és édességgel  Az egész teremben szinte mindenhol gyertyák voltak és illatosítók. Rengeteg szőnyeg a padlón és függönyök fellógatva a falra. Olyan volt mint egy török hárem helyiség. Az egyik sarokban halkan szólt egy lemez lejátszó. Leültem az egyik párnára és oda hívtam magamhoz Tom-ot.

"Ez csodálatos." Szóltam elérzékenyülve  mire Tom gyengéden megcsókolt. Aztán elkezdtem enni, mivel kicsit megéheztem a nagy izgalomban. Addig Tom kinyitotta a bort és a pezsgőt is. Egész délután ott ültünk, ettünk, beszélgettünk és nevettünk. Nagyon jól éreztem magam vele és az a hely is mesés volt. Végül Tom és én leültünk az Empire felőli ablakba, ahol együtt csodálatuk ahogyan megy le a nap, és New York hatalmas épületei egyre jobban kezdenek fényleni. Azon a napon az Empire piros színbe pompázott.

"Piros, a szerelem színe." Szólt költőien Tom, majd mélyen a szemembe nézett.

"Szerelem. Milyen páratlan ez az érzés. Az olyan szerelem mint a miénk, az csodálatos. És azt akarom, hogy ez így is maradjon jó sokáig." Sóhajtottam, majd hozzábújtam Tom-hoz.

"Örülök, hogy így gondolsz a mi szerelmünkre." Puszilta meg a fejem tetejét Tom, majd elengedett, és olyat tett, amire én azért nem voltam kész. Letérdelt elém. Hirtelen bepánikoltam, hiszen nem gondoltam azért annyira komolyra. Persze szeretem Tom-ot és nem arról volt szó, hogy nem mennék hozzá. Csak még alig voltunk együtt fél éve, még össze sem voltunk költözve és csak elsős főiskolás voltam.

"Tom, mi a fenét csinálsz?" Kérdeztem megijedve, mire ő elmosolyodott.

"Ne aggódj, nem kérem meg a kezed. Hiába szeretlek annyira, tudom hogy az még korai lenne. Nekem egyelőre jó minden úgy ahogy van most." Magyarázta meg gyorsan. Kicsit jobban elengedtem magam, hiszen azért örültem ennek. De még mindig ott térdelt előttem és nem értettem, hogy mit akar.

"Amelia Isabella Nick. Tudom, hogy egy hónapja volt Valentin nap és akkor akartalak ezzel meglepni. Viszont akkora nem sikerült lerendeznem a dolgot. De, remélem örülni fogsz neki... ugyanis a nyáron elviszlek valahova. Sőt, több helyre is. Ugyanis az én ajándékom neked egy repülőút Londonba, Párizsba és Rómába. Nos, mit szólsz hozzá?" Kérdezte Tom és közben elővett egy csomag repülő jegyet a zakója zsebéből. Hirtelen azt se tudtam hogy mit mondjak, annyira meglepett és boldog voltam. Majd könnyekkel küszködve igent mondtam és jó erősen megöleltem, majd megcsókoltam.

"De előtte még van valami." Nézett rám ravaszul, majd az "ágy" felé pislogott. Lassan, de egy kis idő után vettem az adást, majd felálltam és megfogtam kezét. Oda vezettem az ágyhoz, majd egymással szemben megálltunk. Tom oda lépett a hátam mögé és a hajamat oda simította az egyik vállamra, de úgy hogy közben a hátamnál és a nyakam másik felénél ne legyen egy száll se. Lassan és gyengéden elkezdte csókolgatni a nyakamat, majd ügyesen és érzékien lehúzta a ruhám cipzárját. Mikor már nem szorított a ruha, kihúztam a kezem belőle és Tom levette rólam az egész ruhát. Közben én elkezdtem kigombolni az ingét  majd az is egy pár másodperc után ott hevert a ruhám mellett. Azt pedig Tom gatyája követte, majd az én harisnyám. Végül lassan lehajoltam és kényelembe helyeztem magam a takarókon, várva Tom meleg érintését. Gyengéden végig simította a kezét a lábamon, majd a hasamon és végül az arcomon. A testét ráhelyezte az enyémre, majd elkezdte a hasamat csókolgatni. Egyre feljebb és feljebb, míg nem az ajkai megtalálták az én ajkaimat. És az est hátra levő része már csak a kettőnkké marad.

Másnap reggel a nap egyenesen az arcomba sütött. Megvilágított engem, amint épp Tom mellkasán pihentettem a fejem. Kinyitottam a szemem, de nem mocorogtam. Csak érezni akartam, ahogy Tom mellkasa megy fel és le, amint éppen szívja be a levegőt mély alvásban, majd fújja ki. Olyan kellemes és nyugtató érzés volt mellette lenni. A terem ahol voltunk csak úgy ragyogott a friss napfényben. Tom arany barna haja is még világosabbá vált. Egy kis részen láttam ahogy szállnak a porok felénk és a város hatalmas zaja, eltörpült, sőt szinte alig lehetett hallani, hiszen jóval alattunk zajlott minden. Tom néha-néha felhorkantott és akkor kicsit megijedtem. De amúgy csak feküdtem és a kezét simogattam. Aztán Tom kicsit többet mocorgott és ekkor végre felébredt.

"Jó reggelt." Néztem fel rá és imádtam látni az álmos Tom-ot. A kis kócos hajával és álmos tekintetével.

"Milyen volt az estéd?" Kérdezte mosolyogva.

"Varázslatos." Feleltem nevetve, majd feljebb másztam hozzá és megcsókoltam. "Úgy érzem magam mint egy hercegnő itt."

"Jó, mert azt akartam, hogy úgy érezd. Az én hercegnőm." Simogatta meg az arcom majd újra megcsókolt.

Még egy óráig csak ott feküdtünk és nem csináltunk semmi különöset. Majd ideje volt felöltözni és elmenni reggelizni. Tom megköszönte a helyet az épület főnökének  majd a 42-es utcán levő gyorsétterembe beültünk reggelit enni.

Tizenegy óra körül Tom hazavitt és én csak úgy szárnyaltam felfelé az apartmanba. Andriy és Karen már izgatottan fogadtak a konyhában és elmeséltem nekik minden részletet.

"O Istenem, bárcsak George is tervezne nekem hasonló randit..." Hisztizett Andriy.

"Mondtam, hogy majd szólok neki." Legyintettem, mire kaptam Andriy-tól egy durcás arcot.