29. Fejezet

29. Fejezet

„Nem, nem és nem. Ezt nem tehetitek velem!” Kiabáltam és dühöngve felálltam a kanapéról. Liam próbált lenyugtatni, de én nem akartam hinni neki.

„Liam, én ezt nem akarom elhinni. Nem történhet ez velem!” Szinte már sírtam és fájdalomba leroskadtam a konyha csempéjére.

                Pár napja ott még vér folyt, várt engem a halál, minden amit csak beképzeltem és a végén kiderül, Lucy is csak az agyam szüleménye és én öltem meg ártatlan Joseph-et. Nem csak bolondak éreztem magam, ha nem gyilkosnak is.

„Akarod, hogy idehívjam James-t?” Guggolt le elém Liam, mire én megráztam a fejem.

                Persze szerettem volna ha James ott van mellettem egy támaszként, de nem tudtam volna a szemébe nézni azok után amit tettem, és ami lett belőlem. Nem akartam azt sem, hogy Liam ott maradjon, mert úgy éreztem, hogy veszélyt jelentek rá és szinte mindenkire a környezetembe. „Menj el Liam.” Szipogtam, mire ő sóhajtva a kezét nyújtotta nekem, hogy álljak fel.

„Nem foglak itt hagyni. Neked segítség kell és egy orvos.” Szólt nyugtató hangon, de legszívesebben kirúgtam volna a házból, mert nekem egyáltalán nem segített ez a hangnem, inkább csak mérgesebbé tett.

„Nekem nem kell segítség!” Kiáltottam, mire Liam egy kicsit hátrébb lépett és neki támaszkodott a konyhapultnak.

                Hiába a nap fénye csodásan sütött be az ablakon és szinte láttam, ahogy a por száll felfele, egyáltalán nem érdekelt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Csak ültem a földön és sírtam, közben pedig Liam percenkénti mély sóhaját hallgattam. Újra kellett értékelnem az életem a fejembe. Muszáj volt találnom egy megoldást a szörnybetegségemre és valahogy el kellett fogadnom  tényt, hogy bolond vagyok.  De egyszerűen nem ment. Hogyan tudtam volna belenézni a  tükörbe és mindennap csak azt látni, hogy valami nincs rendben velem és attól rettegni, hogy kit fogok bántani legközelebb. Nem láttam kiutat ebből és persze nem akartam gyógyszereket szedni. Csak húsz éves voltam, majd nem huszonegy. Ami azt jelenti, hogy még lenne legalább negyven évem, hogy állandóan mindennap szedjem a gyógyszereket és ahogy idősödök jön egyre több és több. Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy mérgezzem magam. De viszont ha nem szedek gyógyszert, akkor meg veszélyes leszek mások számára. Azokat az embereket is bánthatom, akiket mindennél jobban szeretek. Ennek véget kellett vetnem.

„Most mi lesz veled?” Kérdezte Liam, mire én lassan felnéztem rá. Már nem sírtam.

„Nem tudom.” Mondtam őszintén, majd a konyhapultba beletámaszkodva lassan felálltam és egyszerűen csak Liam szemébe néztem. Egy lépést tett felém és oda húzott magához. Jó erősen megszorított és hagytam neki, mert már hetek óta nem kaptam törődést és szeretet senkitől, csak Lea nénitől.

„Nem akarom, hogy az emberek úgy tekintsenek rám, mint egy gyogyósra.” Vontam meg a vállam mikor elengedett. Liam elmosolyodott. Igazából nem értettem mit tartott olyan szórakoztatónak ezen.

„Sosem tudnának az emberek úgy tekinteni rád.” Simogatta meg az arcom, de nem tudott vele nagyon segíteni. Bármit mondott a dologról, nekem akkor is meg volt a véleményem.

„Ne mondd ezt. Hiszen te is annak tartasz.” Fordítottam neki hátat és visszamentem a nappaliba. Hallottam a léptei, ahogy követnek engem, de én csak oda álltam az ablak elé és néztem a hatalmas parkolót, hogy a régi szürke hétköznapokhoz képest mennyire tele volt mindenféle autóval.

„Nem tartalak annak.” Hallottam a hangját valahonnan mögülem. De nekem elég volt arra gondolnom, hogy milyen arcot vágott, mikor Lucy felé mutattam, aki valójában nem is volt ott.

„Én ezt nem tudom végig csinálni.” Szóltam, még mindig a parkolót nézve. Nem akartam a szemébe nézni. Liam nem szólt semmit. Sejtettem, hogy azon gondolkodott, amit éppen előtte mondtam. Valójában nagyon is igaz volt a kijelentés és tudtam, hogy nem vagyok képes rá. Már volt is egy ötletem, hogy hogyan vetek véget az egésznek. Csak rá kellett pillantanom a sok autóra.

                Lassan megfordultam és Liam felé néztem. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a serpenyő, amivel egy órája fejbe ütöttem, az még mindig ott hevert a padlón.

„Sajnálom Liam. Csak annyit akarok, hogy mondd meg James-nek, hogy szeretem.” Sóhajtottam és éreztem, hogy könnyezik a szemem, de nem akartam hogy a sírás úrrá legyen rajtam. Láttam Liam szemébe a zavarodottságot.

„Mi a fenére készülsz?” Kérdezte felhúzott szemöldökkel. Gyorsan felkaptam a serpenyőt és mire Liam észbe kapott volna, ismét fejbe ütöttem.

                Nagyon rosszul éreztem magam miatta, de nem volt más választásom. Letérdeltem Liam kiütött teste mellé és gyorsan átkutattam a zsebeit. Kis keresés után, a kabátzsebében megtaláltam a kulcsait. Felkaptam a táskám és kiviharoztam az ajtón, amit bezártam magam mögött, csak hogy ne zavarja meg senki Liam-et. Elindultam nagy léptekkel a parkoló felé és bár amennyire nagy volt a terep, azért három perc keresés után megtaláltam Liam kocsiját.

                Kikerestem a kocsi kulcsot és kinyitottam az ajtót. Már régen vezettem autót és ahogy beültem a kormány mögé, éreztem, hogy rossz ötletnek nézek elébe. De amúgy is rossz volt az egész. Már eleve a tervem egy badarság volt, valami szokatlan gondolat, amit hosszas sötétség követett...

Vége