25. Fejezet

25. Fejezet

         Szörnyűséges álmaim voltak az után a nap után, hogy láttam Joseph testét lógni le a fáról, és ahogy vérrel a fára rá volt írva, „Nős.” Minden este visszatér ugyan az az álom.

        Benne egy sötét erdőben sétálok, Rose nincs mellettem.  A hold fénye szűrődik be a lombkoronákon keresztül. Alig látom, hogy mi van előttem és majdnem elesek a fák gyökereibe. Először észre sem veszem, hogy fogok valamit a kezemben. Aztán mikor oda érek ahhoz a bizonyos fához, ott látom a kötelet a kezemben és annak a végén megkötözve Joseph-et. Még él és csak némán, pislogás nélkül néz rám. Kiveszek a zsebemből egy kést és felé fordulok. „Miért csinálod ezt?” Kérdezi Joseph, mire én gúnyosan elmosolyodom, de nem válaszolok. „Nem mondtam el, de nekem gyerekeim vannak.” Szinte már sírta. „Akkor nem gondoltál rájuk, mikor engem akartál felszedni?” Kérdeztem dühösen. „Ha tudnád a házasságom mennyire romokban hever. Lépni akartam.” Szabadkozott és elhallgatása után rám nézett. „Tudod, megérdemelnéd, hogy a kezeid helyett, inkább a heréidet vágnám le. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az első akit megpróbáltál becserkészni.” Szóltam eléggé durva hangon és szinte magamra se lehet ismerni, ahogy minden reggel bele nézek a tükörbe és elgondolkodom azon a lányon akinek a testébe bújtam bele az álmomba. Joseph némán, ellenkezés nélkül hagyja, hogy belevágjak a kezébe és annak ellenére, hogy borzasztóan undorodom a látványtól, egyszerűen szemrebbenés nélkül csinálom tovább. Végén már nem tudom hogy, de csak azt látom, ahogy Joseph utolsó szavait elsuttogja nekem. „Mondd meg nekik, hogy szeretem őket. Carlos és Vivien.” Majd a kötélt ahogy elengedem, ránt egyet a nyakán és a kigubbadt, könnyes, barna szemei merednek rám. Majd az ujjammal a csuklójáról lecsorduló vérrel rákenem a fa törzsére, hogy „Nős.” És aztán izzadva felébredek.

        Levegőért kapkodva minden reggel ülök fel az ágyamon és várom, hogy a borzalmas látvány utáni feketeség kitisztuljon és végre meglássam azt a kis fényt, ami beszűrődik a függönyömön keresztül. Ilyenkor Rose már nyugtalanul az ajtóban ül és várja, hogy elvigyem a reggeli sétára. Manhattanbe nem igazán volt ilyen, most viszont sikeresen hozzászoktattam a napi három sétához. De persze a történtek után már nem az erdőbe megyek, ha nem csak a falu körül sétálunk.

         Szombat reggel annyiban volt más, hogy ekkor nem kellett mennem dolgozni, csak délutánra. Vasárnap meg zárva voltunk. Szóval szombaton volt rengeteg időm, hogy kezdjek az új életemmel valamit. Reggelire először is egy új receptet választottam ki az internetről. Gondoltam valami újat rakok az étkezésembe. Igazából ahogyan New York-ban állandóan társaságban voltam, itt inkább szinte csak én vagyok és a kutyám. Néha már magamhoz szoktam beszélni, csak hogy ne unatkozzak. De legtöbbször inkább írtam. A saját életemet. Leírtam ami velem történt. Egy olyan életrajzi könyvszerűt. Valójában bele írtam ezt a maffia mizériát is, meg azt, hogy mostantól Diana vagyok. De úgy gondoltam, ha egyszer megoldódik minden, talán egy siker történetet tudok belőle készíteni. Persze éreztem fejemben James vészjósló hangját, hogy mondja: „Fejezd be! A végén valaki még elolvassa és rájön a titkunkra!” De az én házamba a kutya se járt Rose-on kivül.

         Viszont ez a Lucy dolog borzasztóan aggasztott. Azóta a csaj nem került elő, pedig egy gyilkos járt a faluban. A seriff azt mondja nem tehet semmit. Az egész környéket átjárta. A leírásom alapján fantomképeket küldött be a New York és New Jersey állami hatóságoknak, hátha arra ment, de eddig semmi hír róla.

         Néha már az az ötlet is beugrott, hogy talán nem is volt valós a lány képe. Mi van ha oda képzeltem magamnak és én öltem meg Joseph-et? Persze ezt teljesen kizártnak tartottam, mert csak úgy nem lehet beképzelni valakit és nem lehet elkövetni egy olyan gyilkosságot, amire nem is emlékszel.

          A fejem tele volt gondolatokkal vasárnap este, mikor nem kellett mennem dolgoznom. Próbált leírni azt ami bennem van, de most az egyszer nem tudtam, hiszen fogalmam se volt róla hogyan jellemezhetném, hogy milyen állapotban érzem magam. Az biztos, hogy nagyon bonyolult volt az egész és azt vártam, hogy a seriff csöngessen az ajtómon és elmondja a jó hírt, hogy megtalálta Lucy-t és a csaj bevallotta, hogy tényleg ő tette. Én már nem vártam másra, mint sem egy nyugodt estére ahogy a kandalló mellett elteázgatok és kellemes régi filmeket nézegetek. De addig ameddig nem volt hír a gyilkosról, addig nem bírtam nyugodtan lenni. Ki tudja, lehet én leszek a következő! - Gondoltam magamban, mikor nem az járt a fejembe, amit az álmaimba szoktam látni.

           Próbáltam arra összpontosítani, ami a jelenben van és csak a holnapra gondolni, hogy mit kell csinálnom majd a munkába és kapok e majd sütit a főnökeimtől. De bele gondolva abba, hogy majdnem huszonegy évesen egy kis boltba kellett dolgoznom, miközben az én korombeliek az egyetemek padját koptatják és ráadásul nekem is meg lenne a helyem egy kiváló iskolában. Arról meg egyszerűen nem tudtam megfelejtkezni, hogy mindenki otthon, a szeretteim és barátaim, halottnak hisznek. Bármilyen baltás gyilkos beállít a házamba és megöl, senkit sem érdekelné. Egyedül csak egy kutyát hagynék magamra. És bármilyen bonyodalom született a Joseph ügyből és arra kellett koncentrálnom, azt azért nem tudtam kiverni a fejemből, hogy senki nem tud arról, hogy még élek. Persze ilyenkor jön képbe James, aki miatt lett az egész és elvárja a szívem, hogy James gondolata biztonságot nyújtson és erőt adjon. De valljuk be. James már rég nem a meleg otthont jelenti számomra, ha nem a veszélyt. És ez fáj. Pedig mikor annyira szerettem volna, hogy felbukkanjon Los Angeles-ből, akkor ő jelentette nekem a mindent. És addigra már csak egy férfi lett nagy veszélyekkel és magánnyal.

          De csak ha picit beleképzelem magam a helyzetébe, rájövök, hogy amíg én sírdogálok az erdő közepén levő kis nyugodt falucskában, közben James sorban elveszíti a szeretteit és már kevés olyan ember lesz aki ki áll mellette és megbízhat valakiben. Az ő élete még egy nagyobb kavarodás. Se anyukája, se testvérei, se a barátai vagy a szerelme nincs biztonságban. De bármelyik pillanatban őt is megtalálhatják és úgy gondolja az orosz maffia, hogy beleuntok a macska egér játékba és nem törődve a pénzzel, egyszerűen csak elvágják a torkát és nem kell tovább kínlódni. Véleményem szerint James elég sok pénzzel tartozhatott, ha még mindig hagyták élve futkározni New
York utcáin.

         Vasárnap este, mint általában, leültem a kanapémra, betakaróztam és a tévében elindítottam egy számomra kedves filmet. Most a Szerelmünk Lapjaira esett a választásom és hagytam, hogy a romantikus jeleneteknél folyjanak a könnyeim, mint valami elmebetegnek. De ez nekem jól esett. Minden stressz ki folyt belőlem és sikeresen eltudtam lazulni. Talán a film vége felé el is bólintottam, mivel valami furcsa zajra riadtam fel. Először is az volt az egészben az érdekes, hogy hívtam Rose-t magamhoz, és nem jött. Pedig mindig szokott. Ki mentem a konyhába, hátha ott találom hogy éppen iszik vagy eszik, de nem volt ott. Felmentem az emeletre, hátha befeküdt aludni az ágyamba, de ott sem volt. Így fogtam a legjobban világító lámpámat és a korom sötétségben kimentem az elő kertbe. Kiabáltam mindenfele Rose nevét, de sehonnan sem bukkant elő. Viszont mikor bementem, ijedten láttam, hogy Lucy áll előttem és a karjában fogja Rose-t meg egy kést, majd szegény kis védtelen kutyába beleszúrja azt. Sikítottam és sírtam. Oda rohantam a lányhoz és elkezdtem ütni, hogy miért tett ilyet. Közben segítségért kiáltottam, de senki nem jött.

         „Hogy tehetted ezt?! Te ölted meg Jospeh-et is!” Kiáltottam, mire Lucy gúnyosan felnevetett.

         „Hát nem látod?! Te voltál!” Nevette és közben meg elkezdett tányérokat dobálni felém a konyhai szekrényből. Ahogy tudtam, úgy próbáltam kitérni a tányérok útjából. Majd kopogtatást hallottam az ajtónál és Carter kérdezte, hogy minden rendben van e?

          „Itt van a gyilkos, segítsen! Megölte a kutyámat!” Kiabáltam, mire Carter berontott az ajtón és ahogy visszanéztem Lucy felé, már nem volt sehol.

         „Jól vagy Diana? Minden rendben?” Fogta meg a kezem és felhúzott a földről. Már nem emlékeztem hogyan kerültem oda.

         „Igen, de Lucy itt volt. Lehet még most is itt van.” Szóltam lihegve, mire Carter előrántotta a puskáját és elkezdte körbe nézni a házat. Mikor hátra léptem, ott kellett volna lennie Rose testének, ahova Lucy ledobta, de nem volt sehol. Sőt, a törött tányér darabokat sem láttam.

      „Szóval azt mondod, hogy tányérokat dobált feléd és most hirtelen eltűntek a darabok?” Kérdezte Carter és én csak némán bólintottam, ahogy a kihűlt teámat szorongattam a kezemben és ültem a kanapémon.

       „Elképzelhető, hogy csak pánikrohamod van. Lehet megviseltek a dolgok a gyilkosság után. Azt javaslom vegyél ki egy kis szabadságot.” Veregette meg a hátam Carter és kiment az ajtón. Majd újra kinyitotta. „Nem tudom mi történt, de a kutyád eléggé megviseltnek tűnik.” Engedte be Rose-t aki azonnal az ölembe ugrott. Mikor Carter ismét becsukta maga után az ajtót, el sem engedtem a kutyám és végig ölelgettem, még vele is aludtam el.

       Borzasztó napok jöttek. Egyre rosszabbak és egyre élethűbbek voltak az álmok. Lucy szinte állandóan feltűnt, de senki nem tudott segíteni, mikor megtámadt. Utána pedig nem volt semmi nyoma annak, ha hozzám vágott valamit. Egyszer mikor az üzletbe pakoltam a dobozokat, akkor is megjelent és nekem rontva hasba szúrt. Teljesen átéreztem a fájdalmat és azt hittem, hogy ez mind valós. Még vérezni és véreztem, de mikor Bob besietett a hangokra, akkor nem volt már semmi bajom. Nagyon utáltam ezt és kezdtem beleőrülni, hogy olyan igaznak tűnt mind ez, de közben még sem voltak valós események. Már kezdtem elhinni, hogy megőrültem. 

↔

Egy héttel a történtek után, próbáltam minél kevesebbet stresszelni. Többet jártam a szabadban és több dallamos zenét hallgattam mikor otthon voltam. Az írás és festés tudta teljesen elterelni a figyelmem kellemes 80-as évekbeli zenékkel. Rengeteg művet készítettem a faluban is és néha az idős szomszédok átjöttek csodálkozni a munkáimba. Az egyik idős néni, Lea, elvállalta, hogy megtanít kötni és gobelinezni. Mindig is szerettem volna ha mamám segít benne, de sajnos ő sokat dolgozott még idős korában is, én meg elfoglalt voltam az egyetemen. De Lea néni segített benne és mindent ingyen tette. Nyugdíjas hölgy létére nagyon sok szabadideje volt és a családja is ritkán látogatta, ezért örült neki, hogy van társasága. Persze az anyagokat én vettem meg, mert nem hagyhattam, hogy csak ingyen tanítson engem.

Egyik nap a piacra is kimentünk egy másik faluba. Bevásároltunk mindenféle hozzávalót a konyhánkba és persze a kézimunkához is. Egész szép kis nap volt, hiszen a nap is sütött és persze nem volt annyira meleg, hogy meglehessen sülni. Már két napja nem láttam Lucy-t magam körül és nem volt pánikrohamaim. Kezdtem elhinni, hogy Lea néni segítségével talán más ember lettem. Kicsit nyugodtabb és már nem gondoltam a gyilkosságra sem. Bár az aggasztott, hogy a seriff nem találta még meg Lucy-t, de vártam türelmesen.

„Szerintem jó hatással van rád a kötés. Az óta sokkal vidámabb lettél.” Fogta meg kedvesen a vállam Lea és közben elindultunk a lekvárok felé.

„Ezt persze mind csak neked köszönhetem és majd valahogy meghálálom.” Szóltam mosolyogva, mire ő barátságosan legyintett.

„Ugyan. Nekem már az öröm, hogy van egy ilyen aranyos társaságom. Nagyon emlékeztetsz az unokámra. Remélem hamarosan majd meglátogatnak engem. Tudod öreg vagyok én már. Bármikor történhet bármi és nem akarok úgy eltávozni, hogy nem láthatom még őket utoljára.” Terelte komolyabbra a szót és én meg megcsóváltam a fejem.

„Ne mondjon ilyeneket. Még fiatal ahhoz.” Próbáltam bátorítani, de ő csak egyszerűen felnevetett és némán meredt a sok ember felé. Valóban benne volt már a korban, de ahhoz képest eléggé mozgékony volt és nem nagyon szeretett otthon ülni. Ezt nagyon tiszteltem benne. Sokat mesélt nekem a régi Amerikáról. Ahogy az emberek jól érezték magukat, annak ellenére, hogy nem volt telefon meg minden háztartásban tévé. Sokkal jobb volt a világ az ő idejében, mint most és vele együtt kívántam bárcsak most is olyan évek lennének, ahol nem a technológia uralja a világot.

„Mikor fiatal voltam, a te korodban, akkor kíváncsi voltam nagyon a jövőre, de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fog fejlődni minden.” Mosolygott rám, majd oda értünk a lekvárok felé. „Oh végre van jó kis barack lekvár.” Fogott meg egy üveget. Én addig eltértem a Bicske lekvárokhoz és meglepetten vettem észre, hogy már csak egy volt hátra, de még mielőtt odanyúltam volna érte, Lea lecsapott rá.

„Már mióta megenné az unokám.” Nézte csillogó szemekkel az üveget és elindult a pénztár felé. Kicsit rosszul esett, hogy én nem tudtam magamnak venni, de addig elmentem a mézek felé.

Vettem a konyhába pár dolgot. Mióta Andriy nincs velem, az óta kénytelen vagyok főzni és persze szeretek. Tini koromban mindig nézegettem anyuval főzőműsorokat.

Délután ötkor elindultunk vissza a faluba. Megbeszéltem Lea-val, hogy kilenc körül átmegyek vacsorát enni, mert csinálom finom amerikai palacsintát. Több emeleteset finom gyümölcsökkel és csoki öntettel, amiket a piacon vett. Addig én hazamentem és leültem a kanapémra. Majd leírtam a naplómba a napomat, mert elkezdtem felírni a napjaimat, csak hogy jegyezzem mikor voltak fura látomásaim.

Miközben üldögéltem, hirtelen szédülni kezdtem, pedig ültem. Fura színek kavarogtak körülöttem és nem láttam mást csak élén neon zöldet. Olyan volt majdnem mint a hányás a képregényekbe és csak kavarodott előttem. Megkellet fognom a kanapé karfáját, hogy visszatérjek a szédülésből. Utána pedig éles sípoló hangot hallottam, mintha felforrt volna a víz, de én viszont nem tettem fel semmilyen vizet. Be kellett fognom a fülem, mert annyira rossz volt. De aztán rájöttem, hogy belülről zúg a fülem és lefeküdtem levegőért kapkodva a földre. Vagyis inkább leestem a kanapáról. Megint elkezdtem zöld színeket látni és reszkettem. Hirtelen elsötétült minden. Miközben nem volt magamnál, azt éreztem, mintha lenne valami a kezembe és azt erősen beletolnám valahova. Mint egy kést az emberbe. Sikításokat hallottam és nem láttam semmit, csak éreztem és hallottam. Olyan volt, mintha lépkednék is, de nem láttam merre megyek, de még sem mentem neki semminek. Mintha ki lett volna kapcsolva a látásom. Aztán szerintem ismét elveszthettem az eszméletem, mivel mikor kinyitottam a szemem minden visszajött a régi kerékvágásba. Csak az volt a baj, hogy amint kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy a konyha padlón fekszem és körülöttem tányér darabok vannak. Végig futott a fejemen, hogy lehet Lucy megint ott járt a házamba és most nem képzelődtem, ha nem tényleg ott volt. Lassan próbáltam felkelni és ahogy belekapaszkodtam a pult szélébe, rettenetes látvány tárult elém. Mind két kezem tiszta piros volt és először azt hittem, hogy belenyúltam a festékembe. De amint felálltam és körbe néztem, láttam, hogy egy kés hever a lábam előtt. Végig néztem magamon, hátha magamnak ártatottam, de azon kívül, hogy véres volt a kezem, minden rendben voltam. Rose a kanapén nézett rám bambán és vele se történt semmi. Végül észrevettem, hogy sáros lábnyomok vezetnek arra a helyre, ahol én feküdtem. Az ajtóm tárva nyitva volt és ahogy az ablakhoz értem, láttam, hogy villámlik és esik az eső. Ahogy körbe  néztem és próbáltam kivenni a falut a szakadó esőben, láttam, hogy a távolban villog valami. Majd mikor tisztább lett a látásom, felismertem, hogy az egy autó. Ekkor jöttem rá, hogy mi történt. És az volt a baj, hogy ez mind Lea néni házánál történt. Mellettem levő házból a lakók kifutottak a szembe levő házhoz, ahol a seriff kocsi parkolt. Mindenki futott oda, annak ellenére, hogy ítélet idő volt. Én levegőért kapkodva bezártam az ajtót és befutottam a konyhába. Felkaptam a kést és a fürdőben próbáltam lemosni, ahogy csak tudtam. Közben a tükörben láttam, hogy rettenetesen sápadt voltam. Ha tényleg én öltem volna meg valakit, akkor az járt a fejembe, hogy mások nem láthatják. Egyrészt nem is voltam benne biztos, másrészt, meg nem akartam börtönbe kerülni. Ahogy felhajtottam a fejem és néztem magam, mintha a világ egy kicsit megimbolygott volna körülöttem. Aztán ahogy pislantottam egyet és újra magam elé meredtem, már nem a saját tükörképem volt ott, ha nem Lucy. Ördög jelmezbe és még a szeme is vörösen izzott.

„Te voltál. Most már elhiszed?” Kérdezte gúnyosan, mire én fogtam a kést és belevágtam a tükörbe az öklömmel együtt, mire az kis darabokba hullott bele a mosdókagylóba. Most már nem csak más vére miatt voltam piros, de hatalmas seb jött létre a kezemen. Gyorsan lemostam mind két kezem. Levettem minden ruhám és bedobtam őket a mosógépbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam, beindítottam a gépet, majd felfutottam az emeletre és próbáltam helyet keresni a késnek. Nem volt semmi ötletem, hogy hova dugjam el. Nem dobhattam csak úgy ki, mert biztos rám kenték volna az egészet ha én voltam vagy sem, mivel az ujjlenyomatom eléggé rajta volt. Egy dolog jutott csak eszembe. Mikor egyik nap mostam fel a vendégszobába, véletlenül ráléptem erősebben a parkettára mint kellett volna és hirtelen az egyik desze felcsapódott a térdem magasságába. Benne volt egy kis doboz lakattal, amit még azóta sem tudtam feltörni. Mikor beértem a szobába, ráléptem a deszkára és kikaptam onnan a ládát, majd fogtam egy törölközőt, ami az ágyon volt, becsomagoltam a kést és beraktam úgy a rejtekhelyre. Majd a deszkát jól ráraktam és szerencsére nem volt sok minden a szobában levő komódban, igy rátoltam. Átmentem az én szobámba és felvettem a pizsamámat. Lekapcsoltam minden villanyt a földszinten és lehúztam minden redőnyt. Muszáj volt gyorsan cselekednem, mert ha tényleg én tettem... és esetleg gyanút fognak, akkor muszáj volt azt tetetnem, hogy alszok és egész végig a lakásba voltam. Gyorsan a sáros lábnyomokat is felmostam és minden ami gyanús lehetett és koszos volt, bekerült a mosógépbe és alig vártam, hogy lejárjon, hogy a szárítóba rakjam bele.

A kezemre egy nagy kötést tettem, hogy ne vérezzek tovább. Hiába feküdtem le az ágyamra, semmit nem aludtam. Próbáltam mindenféle neszt kivenni a környezetemből és megnyugodva hallottam azt is mikor leállt a mosógép. Lefutottam a fürdőbe és kivettem a ruhákat. Ijedten láttam, hogy a pólómból nem jött ki a vér. Fehér volt rajtam, így persze ez érthető is. Nem tudtam mit csináljak. Próbáltam logikusan gondolkodni, de teljesen bepánikoltam. Végig gondoltam minden lehetséges módszert, amivel kivehetném belőle a vért, vagy helyeket, ahova elrejthetném. A deszkánál már nem volt több hely, így mást kellett kitalálnom.

„Vidd fel a padlásra.” Súgta egy hang mögülem és mikor megfordultam James állt mögöttem. „Ott senki sem találja meg.”

„Mit keresel itt?” Kérdeztem sírva, mire James sóhajtott egyet.

„Én törődöm veled.” A nyugtató hangja hallatán, leroskadtam a lábai elé és sírva körbe fontam a kezem a két lábánál.

„Ne hagyj el engem többé.” Zokogtam és közben még mindig a kezemben volt a véres póló. James nagy nehezen lehajolt hozzám és a szemembe nézett.

„Gyilkos vagy.” Suttogta a fülembe, majd ijedten hátra hökkentem és bevertem a fejem a fürdőkádba. Mikor felnéztem, James már nem állt ott. Nehézkesen felálltam és konyhában az egyik fiókban megkerestem a padlás kulcsát. Felfutottam a megroskadt lépcsőfokokon és próbáltam nem pánikba esni a padláson. A padlások sosem voltak a kedvenc helyeim. Sötétek és ijesztőek voltak. Gyorsan fogtam a pólót és betettem egy dobozba, ami tele volt a régi lakó mindenféle kacatjával és a mélyére süllyesztettem a bizonyítékot. Majd mikor elindultam a lejáró felé, Lucy ugrott elém.

„Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!” Kiabálta vidáman és dallamosan. Elakartam indulni a másik irányba, de ott James állt az utamba.

„Sosem szerettelek.” Mondta izzó szemekkel, én meg szorosan magamhoz öleltem.

„Ne mondj ilyeneket. Tudom, hogy szerettél, és szerintem még most is.” Öleltem magamhoz és nem akartam elengedni, de ő ellökött magától.

„Undorodom tőled.” Mondta és közben pedig a földön kötöttem ki.

„Ne, James, ne!” Kiabáltam, ahogy elővett egy kést a zsebéből.

„Megérdemelnéd, de én nem olyan vagyok.” Szólt komolyan és ledobta elém a kést.

„Amelia szerelme elhagyta őt. Amelia szerelme elhagyta őt.” Kiabálta mögöttem Lucy én meg fogtam a kést, amit James ledobott elém és Lucy felé dobtam. De nem találta el őt. Lucy alakja elillant és helyette a falba vésődött be az éles kés.

„Még célozni is béna vagy.” Hallottam Lucy hangját egy másik irányból. Közben James a látószögembe sétált, majd letérdelt mellém.

„Nem szeret téged senki. Még a saját anyád sem. Én sem.” Nézett rám pókerarccal és ahogy kimondta ezeket a dolgokat, még erősebb zokogásba törtem ki.

„James, én szeretlek.” Sírtam, de ő felállt és belém rúgott egyet, de olyan erősen, hogy azonnal elvesztettem ismét a eszméletem. 

Mikor felébredtem, csak egy félórával később lehetett. Egyedül voltam fent a padláson. Se James, se Lucy. A kés sem volt a falban. A véres pólót leellenőriztem, de nem volt ott. Muszáj volt a kést is megnéznem a rejtekhelyen, de nem volt ott. Sőt, nem is volt oda tolva a szekrény. Nem voltak tükör darabok sem a mosdókagylóban. Kinyitottam az ajtót és a seriff villogó autója már nem állt ott. Felvettem egyik kabátomat és gumicsizmámat, kezembe vettem a zseblámpám és pórázra kötöttem Rose-t. Mivel ő egy eléggé fejlett és néha harcias Golden Retriever volt, ezért jó volt magam mellett tudni. Lassan, a szakadó esőben, átsétáltam Lea néni háza felé. Halkan bekopogtattam, de nem jött válasz. Majd csöngettem is. Végül meglepetten láttam, hogy valaki felkapcsolta a villanyt az emeleten. És aztán lépteket hallottam le a lépcsőn, majd valaki elfordította a kulcsot a zárban és végül Lea kidugta ősz fejét az esőbe. 

"Mi az Diana? Nem tudsz aludni? Pedig olyan fáradt voltál, mikor itt voltál." Sóhajtott és álmosan pislogott. 

"Itt voltam?" Kérdeztem meglepetten, mire Lea sóhajtott és jobban kinyitotta az ajtót, majd rámutatott egy szép gobelinre, amin egy balerina van, a fekete hattyú ruhában. 

"Ó, sajnálom, csak nagyon fárad voltam és megakartam nézni, hogy minden rendben van e veled, mert olyan furcsa volt egy kicsit az este és aggódtam."  Próbáltam jó irányba terelni a beszélgetést. Lea még egy kicsit elcsacsogott velem, majd Rose és én visszatértünk a lakásba. 

Fogalmam se volt mi ez az egész ami velem történik. Abban biztos voltam, hogy ez nem normális de az volt a legnagyobbik baj, hogy már nem tudtam eldönteni mi a valós és mi az ami nem igaz. Segítségért imádkoztam, mivel nem volt olyan ember a közelembe, akinek elmondhattam volna a problémám és segíthetett volna. Fáradtan és ténylegesen lemerülve ültem le a napaéra és néztem ahogy a kandallóba a lángok mozognak. A lángok játszadozását, kopogtatás szakította félbe. Lassan felálltam és kinyitottam az ajtót. Hirtelen nem láttam ki áll előttem, hiszen kint komor sötét volt, csak a sziluettjét láttam. De mikor közelebb lépett felém, és a kandalló fénye megvilágította az arcát, akkor láttam igazán, hogy nem más áll előttem, mint George.