27. Fejezet

27. Fejezet

        Meredten álltam az ajtóban és nem tudtam mit csináljak. George türelmesen várta a reakciómat, de inkább neki kellett volna meglepettnek lennie, mint nekem. Próbáltam felfogni a helyzetet, de addig ő csak ott ázott az esőben. Először is tehát akkor tudta, hogy nem haltam meg. Másodszor meg nem értettem, hogy miért keresett meg.

„Bemehetek? Kezdek elázni...” Szólt sóhajtva, majd elálltam az útból és hagytam, hogy bemenjen a nappaliba.

„Minek köszönhetem a látogatásodat?” Más szöveg nem jutott eszembe és tudom, hogy eléggé bénán hangzott azok után ami történt.

„Nos, jó hírekkel jövök.” Helyezte magát kényelembe  a kanapémon, mire én leültem vele szembe a kis fotelomba.

„Mire érted ezt?” Csodálkoztam. George türelmetlenül forgatta a szemét.

„Ezt arra értem, hogy a jó hír az, hogy jöhetsz haza New Yorkba. Megvan oldva a maffia ügy és már nem vagy halott.” Legyintett könnyedén és közben a szemével végig mérte a házat. Az érdekes az volt, hogy egyszer sem nézett a szemembe. A tekintete mindig más merre járt.

„Csak úgy simán eltudta törölni a halálomat James? És miért nem ő jött?” Kérdeztem kíváncsian.

„Még volt egy kis dolga máshol. Amúgy majd ő elmagyarázza. Viszont boldognak kéne lenned, hogy visszatérhetsz a régi életedbe!” Nézett végre rám és megmutatta a mű mosolyát, amit akkor szokott használni, mikor valami nem kedvére való dolog van és csak szarkazmusból mosolyog.

„Minden rendben George?” Kérdeztem komolyan, mire ő megint sóhajtott egyet.

„Hát persze. Na de szedd a dolgaidat. Egy órán belül kellene indulnunk...” Nézett az órájára.      

         Bizonytalanul felálltam a kanapéról és felmentem az emeletre. Elővettem a bőröndöm, majd ráhelyeztem az ágyamra. Pár percig csak álltam előtte, mert olyan furcsa volt az egész. Jobban örültem volna ha James jön el értem és egyáltalán nem éreztem magamat boldognak abban a helyzetben. Azt sem tudtam, hogy mit pakoljak magammal hirtelen. Az egész különös volt. Aztán mikor lépteket hallottam a lépcsőn, akkor gyorsan megragadtam pár dolgot ami az ágyszélén volt és bepakoltam a bőröndbe.

„Nos, mi a helyzet?” Állt be az ajtómba és ismét körbemérte a terepet.

„Mindent most kell vinnem magammal?” Kérdeztem gondolkodva, mire George megrázta a fejét.

„Még úgyis vissza kell jönnöd a fontosabb dolgokért. Rose-t is szerintem le kéne passzolnod addig valahova. Csak a „feltámadásodat” kéne megünnepelni, meg biztos szeretnéd újra látni a családod.” Vonta meg a vállát és oda lépett az ablakomhoz.

„Valóban jó lenne már őket is látni. Amúgy Andriy hogy van?” Tereltem témát, mire arra lettem figyelmes, hogy George nyel egy nagyot és a távolba meredve halkan válaszolt nekem.

„Nehezen viselte a halálod, de hogy élsz, boldoggá tette.” Mormolta és nem vette le a tekintetét egy bizonyos pontról. De benne volt a pakliban, hogy csak bambult a semmibe és inkább valami más járt a fejében.

„Sajnálom, hogy mindennek így kellett történnie.” Sóhajtottam őszintén, mire George rám nézett.

„Már nem lényeg. Vége van.” Szögezte le határozottan, mire én csak bólintottam. Nagyon furán viselkedett a szokásoshoz képest.

        Gyorsan belepakoltam a fontosabb dolgokat a bőröndömbe, remélve, hogy Andriy nem dobott ki utánam semmit, így még az apartmanba is volt pár cuccom.

       Rose-t Lea néni figyelmébe adtam és mi George-al reggel hétkor elindultunk New York felé. Az út egy kicsivel hosszabb volt, mint egy óra. De ahogy haladtunk az autópályán, láttam a nap felkelő sugarait. George nem szólt semmit sem egész úton. Csak a vezetésre koncentrált. Én meg nézelődtem, hiszen jó volt végre az autók pörgését látni és nem csak egy kis faluban henyélni egész nap. A rádióban kellemes zenéket adtak és végre fiatalnak éreztem magam újra. A faluban kezdett már a szervezetem megöregedni a sok idős ember között és a nyugalom miatt. De az úton kezdtem felfrissülni.

         Azonban mikor oda értünk New Jersey és Pennsylvania határához, kezdtem megint furcsa dolgokat látni. Ahogy felnéztem az égre, zöld fények jöttek és mintha katonai második világháborús repülőgépek közeledtek volna felénk. Először teljesen bepánikoltam, de nem szóltam George-nak, mert tudtam, hogy ezt csak beképzelem. A zene teljesen elhalkult mikor behallucináltam  dolgokat és oda néztem a rádióra, hogy George talán lehalkította, de ahogy elfordultam, a zene visszatért és csak George üveges tekintetét láttam, semmi más ijesztőt. Örültem neki, hogy George nem vette észre, mert biztos voltam benne, hogy az első dolga az lett volna ha hazaérünk, hogy James-nek vagy Andriy-nak elújságolja miket láttam. Nem szerettem volna, hogy aggódjanak érem. Éreztem, hogy nincs az ég világon semmi bajom, egyszerűen csak túl sokat sresszeltem és sok minden rosszat átéltem az elmúlt időben. De ettől függetlenül nem tartottam magamat bolondnak.

                George csak akkor szólalt meg az úton, mikor elkért tőlem egy dollárt a hídra. Nem akartam én se nagyon beszélgetni, mert már eleve maga a légkőr olyan fura volt. Meg különben sem éreztem magam annyira feldobottnak, mert valami bűzlött az egészben. Persze vártam, hogy újra láthassam a családom és persze James-t, de valahogy túl szép volt, hogy igaz legyen. De azért nyugodtabban dőltem hátra annak a tudatában, hogy vége az egésznek és nincs többé az életünkbe az orosz maffia. Bár kíváncsi voltam James hogyan tudta megoldani az ügyet, na és azt, hogy hirtelen újra élek. Mind olyan lehetetlennek tűnt, hiszen egy hónapja se volt szinte, hogy „meghaltam.”

„Üdv újra New York-ban.” Mosolygott rám végre őszintén George és kezdtem kicsit jobban érezni magam.

         Hamar átmentünk Brooklyn nyugati részén, majd végre megláttam a híres két hidat. Brooklyn híd mint mindig, most is forgalmas volt, de jó érzés volt állni a hídon és látni a gyönyörű nagy házakat a folyó túl oldalán és ahogy a felkelő nap sugara rásütött az ablak üvegekre. Az időjárás éppen kellemes volt és ha addig nem volt jó napom, a látvány után máris az lett. Hiszen ez a város számomra mindig is otthont jelentett. Még ha néha zajos, őrült, vagy magányos is volt. New York az New York. Ahogy néztem ki az ablakon, láttam, hogy egy hónap alatt egész jól haladtak a harmadik World Trade Center újraépített felhőkarcolójával. Lassan már készen volt és csatlakozhatott a „testvéreihez”.

                Mikor átértünk a hídon, elindultunk az autópálya fele. Bár kicsit furcsálltam, mert George helyébe nem ezt az utat választottam volna, csak akkor ha a város felsőbb részébe megyünk. De mivel East Village lent volt, ezért mehetett volna a városon keresztül is, nem a szélén. Végül is eszembe jutott, lehet George házánál akarnak megünnepelni, de akkor meg nem értettem, hogy miért kellett átmenni Brooklyn-ból Manhattan-be, ha egyenesen mehettünk volna Queens-be is. De nem szóltam semmit, rábíztam magam komoly útitársamra. De bár ne tettem volna.

↔

Pontosan háromnegyed órával később megérkeztünk egy roppant ismerős helyre és ekkor természetesen leesett minden és annyira utáltam George-ot, hogy egy ember iránt képtelenség ilyen utálatot érezni pár másodperc elteltével.

„Hogy tehetted ezt?” Kérdeztem mikor lassan megállt  garázs ajtó előtt és mindketten csak némán és magunk elé meredten néztünk. George a kormányon kopogtatta az ujjait, én meg az ölembe összekulcsoltam a kezem és vártam a legrosszabbra.

„Nem volt más választásom.” Mondta rezzenéstelen arccal. Némán felé fordultam és kerestem a tekintetét, ami nagyon erősen a garázsajtót nézte.

„És mi van Andriy-val?” Tettem fel egy kényelmetlen kérdést, mire George végre rám nézett.

„Amy, amint mondtam, nem volt más választásom. Megölték volna őt. Nem tehettem semmit.” Szabadkozott és mérgesen ránéztem. Nagyon nagy gyűlöletet éreztem feléje.

„Mióta vagy benne?” George mélyen a szemembe nézett és őszintén válaszolt. „Három éve.” Legszívesebben lekevertem volna neki egyet.

         Szóval ez az azt jelentette, hogy George, akit mi végig ismertünk a gimi után, egy maffia tag volt és egyáltalán nem bízhattunk meg benne, holott ő volt az egyetlen, aki minden titkunkról tudott, hiszen senki nem gondolta volna, hogy pont ő játszik kettős szerepet. A legrosszabb az egészben, hogy James szinte csak neki mondta el a dolgokat és nagyon is bízott benne. Még az életét is feladta volna George-ért, holott fordított helyzetben ez egyáltalán nem így volt, mint kiderült. Végig azt reméltem, hogy talán ő és Andriy a legjobbak és a legtisztábbak. De nem. Hiába ismersz régóta egy embert, sosem tudod meg az igazi énjét. És talán soha nem is fogod. De amikor megismered, hogy milyen rossz lakozik benne, akkor minden kellemes időt amit vele töltöttél, szinte a pokolra kívánsz, hiszen ő akkor sem volt más, csak egy kém, egy beépített bábu, aki minden információt leadott az orosz maffia főnöknek és nem volt más, csak álca és színjáték. A kellemes beszélgetések, a segítőkészség és talán a köztük lévő szerelem is csak álca volt. Egy olyan érzés járkált a fejembe, hogy George soha nem szerette Andriy-t, de az képtelenség volt számomra. Viszont abban biztos voltam, ahogy leparkoltunk a maffia központnál, az élet még sosem adott nekem olyan nagy pofont az előtt, hogy egy barátom, akibe bíztam, kiderült, hogy végig azt akarta, hogy halott legyen az a srác, akibe szerelmes voltam és talán vele együtt én is. George számomra minden volt akkor abban a pillanatban, csak barát nem. És egyáltalán nem éreztem, hogy valaha meg tudnék neki bocsájtani. És ha igen, akkor se néznék már rá olyan szemmel, mint régen.

„James meghalt?” Jutott hirtelen az eszembe ez a kérdés. George némán megrázta a fejét. Én hátradőltem az ülésen, de nem voltam már biztos benne, hogy mit szabadna elhinnem neki.

Nem sokra rá, jó pár maffia tag jött ki a kapun. Jól felszerelkezve, hogy még véletlenül se hagyjanak lógva. George kiszállt az autóból, majd átjött a másik felére és kinyitotta nekem az ajtót. Mikor nyújtotta a kezét, hogy segít kiszállni a nagy terepjárójából én csak szimplán arrébb löktem a kezét. Nem kellett nekem a segítsége. Ezek után főként nem. Hagytam, hogy a nagy testűek megkötözzék a kezem és behurcoljanak a nagy parkolóba, ahol már előre láttam magam előtt a főnök kéjes arcát és vigyorát, amit legszívesebben letöröltem volna a képéről.

„Amelia! Újra a körünkben. Hála’ Istennek, hogy nem haltál meg! Mi lett volna akkor velünk?” Csapta össze két tenyerét, ahogy egy nagy széken ült a parkoló közepén, mögötte jó pár őrrel. „Egyébként remek munka volt Georgei.” Tette hozzá George felé fordulva, aki nem reagált semmit erre, csak pókerarccal nézte, ahogy oda cipelnek a főnök elé.

„Hidd el, nem szívesen vagyok itt. Legalább a híres orosz vodkával kínálnál meg.” Mosolyogtam, mire a főnök csettintett egyet a buldogjainak. Majd mondott nekik valamit oroszul és kettő kisebb hapsi elmentek a kijárat felé.

„Tudod, mi egész jóban lennénk. Nem akarsz csatlakozni hozzánk?” Kérdezte a főnök nevetve, de azzal a nagyon mű nevetésével.

„Sosem állnék át a sötét oldalra.” Csóváltam meg a fejem, mire George-tól hallottam egy kis felhorkantást. A főnök megvetően ránézett, majd vissza rám.

„Attól függ hogy nézzük. Gondolj bele. Lenne rengeteg pénzed és mint tudjuk, úgyis az orosz pasikra buksz.” Kacsintott rám, mire én szarkasztikusan elnevettem magam.

„Igazság szerint ez tévedés. Sosem voltam oda az oroszokért.” Vallottam be őszintén, mire a főnök felhúzta egyik nagyra nőtt szemöldökét. Láttam rajta, hogy várja a folytatást. Nyeltem egy nagyot, majd őszintén így szóltam: „Valójában csak egy orosz fiú keltette fel az érdeklődésemet. És most te már lassan azon vagy, hogy megöld őt. Hol van itt az igazság?” Kérdeztem mosolyogva, mire a főnök kitárta a kezét.

„A földön nincs igazság.” Vonta meg a vállát, majd arra lett figyelmes, hogy a két pali visszajön két pohárral és egy üveg vodkával.

          Mikor odaértek hozzá, az egyik kibontotta az üveget és töltött mind a két pohárba, teljesen. Az egyiket odaadták nekem, miután kicsomózták a kötélt. Merész dolog volt a főnöktől, de sejtette, hogy nem fogok megszökni. Amúgy se lett volna esélyem, mert minden honnan az ő buldogjai álltak körbe engem. Főnök felemelte a poharát köszöntés képen és beleittam nagy nehezen a pohárba. Egész jó íze volt, legalább is már próbáltam mindenféle vodkát az elmúlt négy évben és ennek volt a legjobb íze, bár még mindig nem volt jobb mint a bor. Túlságosan erős volt.

„Ó, amúgy nem is meséltem, hogy egy órán belül vendégünk lesz.” Mosolygott rám, én meg kíváncsian néztem. „James fog csatlakozni hozzánk. Azt mondja megvan a pénz. Nos, nem tudom mi igaz ebből. De biztos meg lesz lepve, mikor itt lát téged.” Nevetett gúnyosan, én meg teljesen lesokkoltam, hogy James erre tart halom pénzzel. Gondolom ő sem tudta, hogy George a bandába van és persze tényleg meg lesz rajtam lepődve és féltem, hogy bepöccen és elrontom a tervét, amiről persze nem tudtam semmit. De James-nek mindig volt terve.

Nem kevesebb mint fél óra elteltével, a főnök kapott egy hívást és nagy komolyan legyintett a buldogjainak, hogy nyissák ki a garázs ajtót. Mikor kitárult annyira, hogy egy kocsi beférjen, megláttam James autóját a felhajtón. Lassan jött felénk és leparkolt félig bent, félig kint. Így jobb volt, hogy nyitva volt a kapu, mert több fény áramlott be és jobb volt a levegő is. A vodka eléggé felforrósította a vérem.

James lassan kiszállt az autóból, egy nagy aktatáskával a kezében. Mikor meglátta George-ot, nem volt annyira meglepődve, mint én. De amikor engem látott meg, akkor az arca kicsit megváltozott. Talán a rémület felé.

„James!” Állt fel hirtelen a főnök, mire James mosolyogva oda intett neki.

„Meghoztam, amit kértél.” Szólt és jó volt hallani újra a hangját.

„Sok időbe tellett, de legalább itt van.” Vonta meg a vállát a főnök és egy buldogot oda küldött a táskáért. Mikor a kezébe került a doboz, lassan kinyitotta, és mikor meglátta a temérdek pénzt, az arca még jobban felderült, mind eddig.

      Elkezdte megszámolni a sok dollárt és közben nem figyelve, se rám, se James-re nagyon komolyan nézte a sok összeget. A buldogjai azonban mindkettőnkön rajtunk tartották a szemeiket. A főnök nagy mosollyal az arcán jelentette ki, hogy ez még több, mint amire számított és hogy mennyire hálás James-nek. Majd oda jött hozzám.

„Azt hiszem a mi kis történetünk itt a vége.” Szólt, majd nagy erővel oda lökött James felé, aki azonnal a karjába zárt és én szorosan öleltem magamhoz. Sírva bújtam hozzá és nem akartam elengedni. Annyira örültem, hogy végre a karjai közt lehetek és hogy talán ennek az egésznek tényleg vége van. Viszont még nem lélegezhettem fel.

„Most viszont, Do svidaniya!” Emelte fel a pisztolyát, és mivel én voltam felé, ezért James gyorsan elém ugrott védelmezve.

„Nem!” Takart el maga mögött és közbe megszorítottam a kezét. Azt hittem, hogy itt lesz a vége mindennek.

      De szerencsére ismét tévedtem. Jó pár lábdobogást hallottam, ahogy közelednek felénk a garázsajtón keresztül, majd végül terepszínű ruhába, nem egy vagy kettő, ha nem körülbelül harminc katonának kinéző emberke masírozott be a parkolóba és a buldogokra szegezték a fegyvert. Majd egy nagyon ismerős alak lépett előrébb és még előrébb, közelebb és közelebb a főnök felé, majd amikor már nem sütötte meg annyira a nap, akkor vettem észre szőke haját és csillogó kék szemeit. A katona, aki fegyvert szegezett a főnök felé, nem más volt, mint Tom. Tom, az én ex pasim és dráma tanárom. Tom, aki utánam rohant „semmiről sem tudva” Londonba. Tom, akibe annyira bele voltam zúgva. Tom, aki olyan más volt mint a többiek és aki mellett megtaláltam a boldogságom, amíg James nem volt mellettem. Tom, akiből egyáltalán nem tudtam volna kinézni, hogy ilyen titkot rejteget maga mögött. De nem csak én voltam meglepődve. Ahogy egy gyors pillantást vetettem George arcára, az ő álla is a padlót súrolta.

„Tedd le a fegyvert Vladimir!” Szólt derült hangon Tom és közben rám kacsintott. Az biztos, hogy megkellet csípnem magam, hogy nem csak hallucinálok megint.

       A hátralevő része az egésznek annyi volt, hogy a főnök, Vladimir és csapata megadta magát, hiszen elég sok FBI-os volt körülöttük és semmi esélyük nem lett volna velük szemben. Az FBI-osok az egész épületet kiürítették és akit csak lehetett, letartóztattak, még George-ot is. Bár mérges voltam rá, azért szerettem volna ha azon az estén haza tud menni Andriy mellé, mert lassan rájöttem, hogy a szerelmet nem lehet megjátszani. Bármit meglehet, de azt, ahogy George Andriy-ra néz, azt képtelenség. James és én, mi kimentünk a mentőhöz és megnézték, hogy egészségileg minden rendben van e velem. Nem találtak semmit.

         Mikor már kellőképpen délután volt, James elvitt a Central Parkba és elmesélt mindent. De most tényleg letisztázott mindent. Hiszen az egésznek vége volt.

Leültünk a fűbe, a sűrű lobkoronák alatt, így a délutáni nap fénye alig jött át. James gondosan bevásárolt mindenféle ételt, hiszen elmondása szerint, amíg távol voltam, elég sokat fogytam és felakart hizlalni.

„Nem is tudom hol kezdjem...” Sóhajtott nevetve, én meg csak úgy alapjában boldog voltam mellette.

         Visszarepülve az időbe öt évet, Igor megérkezik a Donovan családba a bajos maffia ügyével és mikor Vladimir lelövi őt, sok gondot hagy a tinédzser James-re. Mikor anyukájával elköltöznek Los Angeles-be, éli az életét és próbálja elfelejteni a maffiát és a lányt, akit nagyon szeretett. Azonban, ahogy elballagott a gimnáziumból, azon az estén egy titokzatos ember felkereste őt. A neve Bradley volt, hiszen az FBI-nál mindenki a második nevén ismerte őt, ezért így is mutatkozott be James-nek. Bradley a segítségét kérte, és azt, hogy életét kockáztatva, visszaköltözzön New Yorkba a családja nélkül és legyen beépített ügynöke az FBI-nak.  James igent mondott, hiszen szeretett volna már megszabadulni a maffia gondolatától is.

         Ismét New Yorkban letelepedve, James megtanulta, hogyan tud elszigetelődni az emberek elől és elrejteni, hogy ki is ő valójában. Ekkor jött rá, hogyan tudna velem kapcsolatot létesíteni, anélkül, hogy én tudnám. Közben Bradley elmesélte James-nek, hogy nagyon úgy néz ki, George is csatlakozott a maffiához, ezért muszáj volt James-nek kapcsolatot létesítenie vele és mindent amit lehetett elmondott neki, így tesztelték, hogy mennyire van benne a csapatban George. James már régóta tudta, hogy a régi gimis barátja is kettős életét élt, de nem a jó irányba. Viszont sosem ítélte el, mert tudta hogy a maffia milyen erőszakos és csak saját magát, családját és Andriy-t akarta védeni. Nem akarta ő bántani James-t, sőt később engem sem.

         Mikor Vladimir tudomást szerzett rólam, úgy hogy megfenyegette George-ot, hogy beszéljen James gyenge pontjáról, akkor a maffia hálózata segítségével, George bejutott a fősulimra, mint angol tanár. Ekkor kellett az FBI-nak közbe lépnie, hogy megvédjenek. James sokat mesélt rólam Bradley-nek, ezért úgy döntött, hogy beolvad a környezetembe, mint tanár. De amikor a Yale partin ott volt, akkor nem tudta, hogy én az a lány vagyok, csak mikor a suliba újra összefutottunk, és látta, hogy Andriy-val barátkozom. De addigra már belém szeretett. És ezt James is tudta. De nem tehetett mást. Hagynia kellett, hogy a szeme előtt jöjjek össze Tom-al, hiszen tudta, hogy csak így védhet meg. Azóta nem nagyon csípték egymást.

     Az a sok dráma amit Tom csinált körülöttünk, az mind csak a színjáték része volt. Mikor eljött értem Londonba, az is. Az hogy „halálom” után Karen-nek udvarolt és James meg ő balhéztak az utcán (amiről gőzöm sem volt) és persze közte és George között az utálat nem volt alaptalan. George-nak biztos bűzlött valami.

          A pénzt, amit Tom adott, muszáj volt akkor odaadni, miután az apja meghalt. Igazából tudta, hogy már nincs sok hátra neki, mert sok baja volt. Miután meghalt, akkor kapott örökséget, de persze bőven nem annyit, mint, amennyit a maffiának kellett fűzetnie, de legalább volt egy jó terelő hadművelet, hogyan tudják kiszedni azt a sok pénzt a bankból, anélkül, hogy valami feltűnés lenne benne. Így kiválóan megtudták oldani a dolgot. Már csak annyit kellett tenni, hogy a maffia figyelmét elterelni azzal, hogy én meghaltam és addig nem cseszegették James-t, mivel kiakarták találni, hogy még mindig élek e. De James szerencsére elmondta George-nak az igazat, aki mindjárt adta le a drótot a maffiának és akkor az lett amit, csak elmeséltem. A rész, hogy hogyan lepleződött le a maffia.

        Hosszú kitervelt kaland volt ez mindenki számára. És nagyon hülyének éreztem magam utána. Szinte senki sem volt az, akinek hittem. Muszáj volt megkérdeznem James-t, hogy van e olyan ember a környezetembe, aki saját magát adta. Szerencsére Mels, Andriy, Karen és Liam a normálisak közé tartoztak és nem rejtegettek semmilyen nagyobb titkot.

„Mi lesz George-al?” Kérdeztem a mesélés végén, mire James lassan felemelte a fejét és gondolkodó arccal rám nézett.

„Nem tudom. Remélem nem kap nagy büntetést. Tom tudja, hogy ő nem annyira saras. Reméljük nem jut olyan sorsa, mint a többiek. De én főként Andriy miatt aggódok. Tegnap majd nem kicsinált azért, mert nem találta őt.” Mesélte szomorúan, én meg elképzeltem magam előtt szegény szöszit.

„James?” Fordultam aggódva felé.

„Igen?” Kérdezte egy kis mosollyal az arcán.

„Mi lesz velünk?”

Egy kis időbe telt neki, mire válaszolni tudott erre a kérdésemre.

„Nos... nincs még minden megoldva. Nem léphetsz be csak úgy az életünkbe újra. Biztos vagyok benne, hogy Tom valahogyan megoldja a dolgot. De kell még egy kis idő. Sajnos vissza kell menned a faluba. De ígérem, utána minden jó lesz.” Fogta meg a kezem és magához húzott, majd megcsókolt. Nem akartam elengedni.

„Jó érzés, hogy végül nem a hős FBI-ost választottad, ha nem engem, az egyetlen orosz srácot, aki megfogta a figyelmedet.” Nevetett, mire én csodálkozva hátrébb húzódtam.

„Hallottad?” Kérdeztem ledermedve, mire ő pimasz mosollyal bólintott.

„Az FBI mindent hall.” Nevetett, majd kicsit elkomolyodott. „Azt is, ami veled történt Pedller’s Faluban.” Nézett rám komolyan, majd mély levegőt vettem és elmeséltem neki mindent az én szemszögemből. James figyelmesen hallgatott.

„Remélem ezt csak a stressz okozta és nincs komolyabb bajod. Nem élném túl ha valami bajod esett volna, miattam.” Sóhajtott és ledőlt a pokrócra. Elmosolyodtam, hiszen nem sokat váltott. A gimibe is mindig ilyen kis kényelmes volt. 

       

Szépen arrébb pakoltam az üres kajás dobozokat és vizes flakonokat, majd lehajtottam a fejem a hasára és csak feküdtem mellette és csak hallgattam ahogy ver a szíve és éreztem, ahogy megy fel-le a hasa, amint szívja be a levegőt. Nekem ennyi bőven elég volt. Tudni azt, hogy él és egészséges, sőt már nincs veszélyben és együtt lehetünk egy kis idő múlva. Nekem ez bőven elég volt. Úgy gondolom már eleget vártam a hősöm megérkezésére, hogy egy nagy küzdelem után újra a karjában lehessek és érezzem, hogy él. Ennyi elég volt és kellő képen boldog voltam ennyitől.