22. Fejezet

22. Fejezet 

A nevem Diana Williams. Rövid szőkés barna hajam és smaragd zöld szemem van.  168 centi vagyok és hatvan kiló. A szüleim meghaltak autóbalesetben és egyedül nevelt fel a nagymamám. Boston-ba jártam iskolába és elvégeztem pár tanfolyamot. Szeretek festeni. Művész szeretnék lenni. Mikor befejeztem a középiskolát, elmentem otthonról világot látni, mikor a mamám is meghalt. Egyik régi barátom mesélte, hogy Pennsylvaniába egy kis faluban volt eper fesztiválon és az egész közösség nagyon tetszett neki. Halloweenkor ellátogattam Pedllers' Villagebe a tökfesztiválra. Nekem is meg tetszett maga a falu és a környezet. Minden ember nagyon kedves volt és otthon éreztem magam. Ezért mikor befejeztem egy rövid három éves fősulit Boston-ba a művészet terén, rávettem magam, hogy költözzek ide, kis kutyámmal Leia-val. Huszonegy éves vagyok és munkanélküli, egy művészeti diplomával. Igazából Philadelphiában születtem.  De sosem szerettem a pörgést. 

- Ez lett az új Amelia. Kedden öt előtt gyorsan felszálltam egy vonatra, ami Lahaskába vitt el engem és az állomástól öt kilométert gyalogolva, két hatalmas nagy bőrönddel és két nagy sport táskával indultam a faluba. Megkerestem a polgármester házát és eléggé késő volt már, de még is segített nekem elhelyezkedni. Odaadta a ház kulcsait és elkísért egy nagyobb üres területre a parkoló mellett. Mert ugyebár itt mindenkinek egy helyen kellett lennie az autójának. Az én házam a dombtetőn volt. Kőház. Nem rég halt meg egy özvegy asszony és nem volt senki akire ráhagyhatta volna, így a falu polgármestere Bobby Smiller, mondta, hogy nyugodtan beköltözhetek a két szintes Viktória korból származó épületbe. 

Mikor beléptem a házba, először azt hittem, hogy elájulok. Az egész épület rideg volt és lakatlan, de még is úgy éreztem, hogy valaki figyel engem. Szerencsére tévé és wi-fi volt bent a házban. Odaadott pár papírt amire ráírtam nevem, hogy mostantól én vagyok a ház tulajdonosa és én fogom fizetni a villany és fűtés számlát. Szerencsére sok villany volt az épületben, mivel már sötétedett mire oda értem és kezdtem félni egyedül, a kutyámmal. 

Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy fel kellett hagynom a régi életem. Miután James lelépett, én elindultam egy fodrászhoz. Megváltam régi gyönyörű hosszú hajamtól, csak hogy a külsőm is megváltozzon. Aztán elmentem ahhoz a kínai palihoz, akinek a címét James adta meg. Egész metró úton azon gondolkodtam, hogy ki legyek. Két évvel idősebb lettem és persze amerikai. Semmi magyar vér nem volt bennem. Rendes volt a pali, de nagyon utáltam a helyzetet és nem tudtam semmi másra figyelni. Mikor hazaértem szerencsére senkibe nem botlottam bele. Összeszedtem két nagy bőröndömet és az egyikbe nyári a másikba pedig téli ruhákat pakoltam. Meg persze törölközőket és alap ágyneműt. A kisebb sport táskába pedig kellékeket raktam. Könyveket, írógépet,  tankönyveimet, festékes kellékeket, cipőket, ékszereimet, laptopomat és sok-sok más dolgot. James-től kaptam egy sms-t, hogy csináltassak új bankkártyát arra a számra amit megadott. És csak ennyi irt. Meg tettem amit kért. Sőt, új mobilt is vettem és megírtam neki, hogy ne írjon arra. De az újat nem adtam meg neki. Nem vagyok olyan hülye. A legjobban azt sajnáltam, hogy "halálom" előtt nem tudtam senkitől sem elbúcsúzni, csak James-től és közben a családom pedig fogságban volt. Féltem attól, hogy Andriy-nak fel fog tűnni a sok dolgom hiányzása és rá fog jönni, hogy ez valami álca csak. De nem tudtam vele foglalkozni, mert mennem kellett. 

Az életedet becsomagolni két bőröndbe és két sport táskába és közben kiadni magad valaki másnak. Ez volt ami velem történt Júniusban és Júliusban. 

Próbáltam beilleszkedni a kis városba, bár sok időt nem töltöttem emberek közt, hiszen azzal foglalkoztam, hogy felújítsam a házamat. Vettem sok virágot, új bútorokat és mindent abból a pénzből, amit félretettem magamnak a festményeimből. Főként az új függönyök tetszettek. Azok a tiszta fehér anyagok, teljesen feldobták a szobákat. Egyébként két szintes volt a ház. Alul volt egy konyha, egy kisebb nappali és egy fürdő. Fent volt két kicsi hálószoba és még egy fürdő. Számunkra pont elég volt. Számomra és Rose számára, akinek szintén új neve lett, Leia. Még egy kis ideig szoknia kellett a nevét, de otthon persze Rose-nak hívtam. Érdekes volt ez az egész helyzet és esténként sírva aludtam el. Mindig más ok miatt. 

Főként akkor, amikor bekapcsoltam egyik nap a gépem és megnéztem a magyar hireket. 

"Meghalt egy magyar lány New Yorkban. A húsz éves egyetemista belefulladt a Hudson folyóba." 

Nos, akkor nem kicsit voltam oda. Főként, hogy csatoltak hozzá egy videót is. Az első percekben Andriy beszélt. "Nem akarom elhinni, hogy meghalt. A közös barátunktól hallottam a rossz híreket és én komolyan azt hittem csak viccel velem. Még mos is sokkban vagyok. Főként mikor hazamentem és nem találtam otthon és nem is jött haza. Se este, se reggel." Szólt könnyes szemekkel. Láttam rajta, hogy nem mostanában aludta ki magát. Ő utána pedig Tom beszélt. "Tegnap reggel hallottam a hírt. Nem tudom mi történt pontosan, mert soha nem használta a kocsimat. Bárcsak aznap reggel azzal mentem volna munkába. hibásnak érzem magam, amiért ez történt. És még mindig nem dolgoztam fel. Én voltam az, aki elmondta a szüleinek, hogy meghalt a lányuk. Édesanyja zokogása és összeroskadása nagyon szívszorító volt. Amelia... nagyon szerettem őt. És még mindig nem engedtem el. Várom, hogy előbukkanjon valahonnan. Várok. Még most is várok." Mondta komolyan Tom. Megállítottam a videót és szemügyre vettem az arcát. Megtört volt. Jobban mint Andriy. És nagyon hiányzott. Borzasztóan hiányzott. Azt kívántam bárcsak abba a kis addigra barátságosabbá vált kőházba együtt élhessünk nyugodtan. Se James, se senki. Csak Tom és én. De sajnos nem így volt. Mikor újra elindítottam a videót, meglepetten láttam, hogy a "temetésemből" is mutattak pár részletet. Elég sokan voltak ott. Egy koporsó volt a templom első részének a közepén. Nem volt nyitva szerencsére. Az első sorban a szüleim ültek és nagyszüleim. Mögöttük Karen, Mels, George, Andriy és James. Tom anyu mellett ült és fogta a kezét. A másik sorban pedig megláttam Rékát és Kingát. Réka Finn-el érkezett. El sem akartam hinni, hogy egészen az óceán túloldaláról utaztak ide, a temetésem miatt. Pár tanárom is eljött a gimiből és fősuliból is. Komolyan könnyekben törtem ki, ahogy az összes szerettem sírva dob oda egy-egy szál virágot a koporsóra, ami előtt az én képem van és nevem. Ki kellett kapcsolnom, mert hányingerem volt. Azon az éjszakán nem sokat aludtam. Sőt semmit sem. Alig tudtam letenni a kezemből azt a hülye telefont, hogy nem hívjam fel anyut, hogy elmeséljem mi van velem. De azt hitte volna, hogy belebolondult a gyászba. Ezért nem tettem. Még Tom-ra gondoltam, de biztos voltam benne, hogy akkor kicsinálná James-t, bár megérdemelte volna, mert a 'Kit utálok a legjobban' listámon ő volt az első. 

Eközben New York-ban

"Nem halt meg Amy, igaz?" Kérdezte George elmélyülve. James óvatosan felnézett barátjára és villámgyorsan végig gondolta mit válaszoljon neki. 

"De. Hiszen te is ott voltál a temetésén." Próbálta menteni a helyzetet James. 

"Igen, tudom. De azt is tudom, hogy ha Amelia valóban halott lenne, akkor te nem eszegetnél ilyen halál nyugodtan Amélia pizzát, két blokkal arrébb, ahol Amy anno lakott. Ennyire hülyének ne nézz." Legyintett pókerarccal George, mire James elvörösödve evett tovább. 

"Beletörődtem. Sajnos nem tudok mit tenni." Vonta meg a vállát és próbált gyászoló arcot vágni. 

"Ezt mondd annak, aki nem éjfélkor hallgatta a siránkozásodat Amy után, miután elköltöztél Los Angeles-be." Sóhajtott unottan George, majd összekulcsolva az asztalon a kezét, mélyen James arcába nézett. Várta, hogy megtörjön. 

"Te is nagyon jól tudod a választ, hogy miért történt, ami történt." Dobta a szalvétáját asztalra James, feladva a "játékot." George egy röpke mosolyt tett az arcára, majd ismét komollyá változott. 

"Szóval... elhitték?" Kérdezte halkabban, mire James bólintott. 

"Amy szülei rendben vannak?" Faggatta tovább. 

"Már amennyire a lányuk halála után rendben tudnak lenni. De amúgy abból a helyzetből kifolyólag jól vannak. Bárcsak Amy tudná ezt." Szólt gondterhelten James és közben minden percben csak Amy járt a fejében, és hogy merre lehet, sikerült e neki tovább lépnie. 

"Tudja. Benne volt a hírekben a temetés. A szemtelen kamerások tudod bejöttek mindenhova. Szerintem látta." Gondolkodott el a dolgon George, ugyanis ő is látta, mikor Andriy bekapcsolt valami csatornát és pont az ment rajta. A másik dolog, ami George fejében járt, hogy elmondja e az igazságot Andriy-nak. Hiába szereti őt, azért tudja, hogy ő a gyenge láncszem a barátok közül. Ezért inkább magába tartotta. 

"Tom még nem akart megölni?" Kérdezte hirtelen George. 

"Ami azt illeti nem. Sőt egész kedves volt velem." Vonta meg a vállát James. George ismét elmosolyodott. Valahogy annak a tudata, hogy Amy még sem halt meg, felboldogította. 

"Liam ki fogja adni Amy könyvét." Mesélte James és George érdeklődve felpillantott. 

"Valóban? Ez is a tipikus halála után híres dolog lesz?" Forgatta a szemét, mire James legyintett. 

"Csak hogy él. És szeretném, ha időközben meg lenne az a hülye pénz, és visszatudnám hozni az élők közé." Magyarázta idegesen James, mire George rosszallóan nézett barátjára. 

"De hát miért nincs még meg az a nyavalyás pénz?" Kérdezte. 

"Az nem olyan egyszerű George." Vonta meg a vállát James és közben felállt, hogy elvigye a szemetet a kukához. Mikor visszatért, George azonnal letámadta azzal a kérdéssel, hogy pontosan mennyit kell fizetnie nekik.

"Sokat."

"De mégis mennyit?!" 

"Jól van... elmondom. Húsz millió dollárt Sőt már jóval több." 

"Banyek." Szólt George lesújtva tekintetét az asztalra. 

"És ez kamatozódik. Évek során mindig több. Egy nap, ezer dollár. Szerintem jövőre meg lesz a Huszonegy is." Szólt James a fejét fogva és fogalma sem volt, hogyan szerzi meg a pénzt. 

"Viszont ha visszaakarod hozni Amy-t, akkor cselekedned kell, de gyorsan. Még a végén összeszed valakit." Legyintett George, mire James felkapta a fejét. 

"Pofa be." Mondta mérgesen és dühöngve kezdett el telefonálgatni valakiknek.