23. Fejezet

23. fejezet

Kakaskukorékolásra keltem. Utoljára talán akkor ébredtem így meg, mikor két éve haza utaztam Magyarországra. Azóta nem hallottam, viszont ahogy új életet kezdtem Pedller’s Village-ben, szinte megváltozott az egész életem. Már eleve az, hogy a legnagyobb város egy órára volt tőlem és nem benne éltem. Talán ha voltunk ezren ebben a faluban. És mindenki saját maga által készített ételt, ruhákat és egyéb használati eszközöket. Én persze nem értettem úgy igazán semmihez sem, amivel el tudtam volna foglalni magam, ezért meg kérdeztem a kis boltokban, hogy nem kell e nekik egy második kéz. Sok helyen elküldtek, mert a legtöbb üzletben családi vállalkozás volt és nem akartak felvenni egy alkalmazottat sem. Viszont, utolsó reményként, egy boltba még is csak sikerült bekerülnöm. Ez a falu szélén volt, a másik parkolóhoz közel, ami a házamtól tizenöt percre volt. Itt rengeteg papír dolgot árultak. Képeslapoktól az ékszerdobozokon át, az apró kis ajándéktárgyakig mindent. Mikor egyszer eper fesztiválon voltam itt a családommal, nekem már akkor is megtetszett ez a bolt. Fel tudtam volna vásárolni a sok szép és értékes dobozkát, meg persze az apró szobrocskákat is.

„Szóval csak annyi a dolgod, hogy ha jön egy pimasz kis kölyök, aki feltúrja az egész boltot, akkor csak rendet kell tenned. Ügyelj arra, hogy mindig elegendő áru legyen kint és persze a zene az ember jókedvének a kulcsa. Mivel mi régimódiak vagyunk, ezért szeretjük hallgatni a klasszikus zenéket. Nem kérünk a mostani pop szennyből, ezt vésd jól az eszedbe. Ó, és ha kell valakinek ajándék ötletet adnod, mondjuk egy szerencsétlen férfinek, aki elfelejtette a házassági évfordulóját, nos, itt van Diana és segít.” Magyarázta Mary, a hölgy, aki vezeti a boltot a férjével.

Szerda reggel tízkor nyitott a bolt. Én kilenckor már ott vártam, hogy Mary és Bob megérkezzenek. Mikor kinyitották az ajtót, azonnal neki kezdtem pakolni az árukat a polcokra. Szépen elrendeztem mindent, hogy a vevőknek elálljon a szája úgy, mint anno nekem, mikor először beléptem ide.

Pontban tízkor Bob megfordította a nyitva táblát és az első vevő már be is lépett a boltba. Közben én bekapcsoltam a hangszórót, hogy mindenki halhassa a csodálatos Hattyúk tava zenét. De én nem viccelek. Nekem tényleg tetszett. Olyan kellemes és nyugodt volt bent dolgozni ilyen hangulatban.

Közben persze, mikor csak a raktárban ültem egy kis sámlin, járt az agyam, mint a mókuskerék. Nehéz volt játszanom ezt a szerepet. Én sosem voltam egy színésznő alkat, hiába akartam az lenni tizenhárom évesen. Egyszerűen a színészet nem az én asztalom. De most kénytelen voltam ezt tenni. És sajnos ez nem olyan alkotás, hogy ha jól teljesítesz, akkor kapsz egy Oscar díjat. Nem. Ha jól teljesítesz, akkor mindenki el fogja hinni, hogy te nem Amelia Nick vagy, mert az a lány halott. Gondolkodásomnak Mary vetett véget, aki mérgesen rám förmedt, hogy van kint egy vevő és én nem állok készen, ha kell neki segítség. Ezért nem volt más választásom, kiálltam az ajtó mellé s csak támasztottam az oszlopot. Pár perccel később, egy fiatal férfi jött oda hozzám.

„Helló, te itt dolgozol?” Kérdezte nyugodt hangnemben és skót akcentussal, mire én bólintottam. „Remek. A segítséged kellene. Az anyukám szülinapjára szeretnék venni valamit, de nem tudom mit. Egy képeslap az olyan slampos. Én valami szebbet akarok neki, hiszen nem mindennap hatvan éves az ember.” Legyintett, majd megállt előttem várva válaszomat. Végig futott az agyamon, hogy vajon én mit adnék a mamámnak, aki egy kicsivel idősebb. Régen szinte Magyarországon a házuk tele volt mindenféle kacattal és kis tárgyakkal.

„Talán ott hátul találsz neki valami szép kis díszt, mondjuk a konyhájába.” Mutattam a hátsó rész felé.

„Köszönöm. De nem segítenél kiválasztani? Valójában nagyon béna vagyok az ilyenbe.” Nevetett zavarában, majd otthagyva az oszlopot, hátra vezettem. Mutattam neki pár apró kis tárgyat, ami angyalokat ábrázolt, mert az én mamám személy szerint nagyon oda van az angyalkás dolgokért, mivel ő hisz a létezésükben és erejükben. Végül nagy nehezen sikerült találnunk a srác anyukájának egy kisebb porcelán fiút, aki épp virágot ad az édesanyjának. Szerintem ez igazán szép ajándék, hiszen a gyermekkor nosztalgiáját hozhatja vissza az anyukája fejébe, akár hányszor csak rá néz.

„Nagyon köszönöm…” Nézett rám kérdőn, mire én ráeszméltem, hogy a nevemet akarja tudni.

„Am…, akarom mondani Diana.” Nyújtottam a kezem, mire ő megrázta.

„Joseph vagyok.” Mosolygott, majd Mary kasszájánál kifizette az ajándékot. Én lassan visszaálltam az oszlopomhoz és néztem, amint Joseph a pénztárcájában kutat. Valójában elég gazdag lehet, hiszen köteg százasok lógtak ki a zsebéből. Szerencsétlenkedve vette át a visszajárót és ejtette le az aprókat a földre. Valahogyan nekem nem tűnt tisztának a srác. Mintha rejtegetett volna valamit, vagy sietve menekült volna valaki elől. Hiszen én már csak tudom milyen érzés az. Még mielőt elment volna, oda lépett hozzám.

„Diana, lesz neked valamikor ebéd szüneted?” Kérdezte nagy mosollyal az arcán. Igazából helyes srác volt, csak eléggé titokzatos. Igazából a titokzatos srácok vonzottak a legjobban. James is ilyen volt még mielőtt megismertem volna.

„Egy óra múlva.” Néztem le az órámra, mire Jospeh rám mosolygott.

„Remek.” Szólt, majd elköszönt és kiment a főtérre.

Pontosan délben, Mary jött oda hozzám és szólt, hogy mehetek ebédelni. De csak fél órám van, így igyekeznem kell. Mikor kiléptem a kis bolt ajtóján, elindultam lefele az egyik kávézóba. Még mielőtt befordultam volna a másik kis utcára, valaki a nevemen kezdett el szólogatni. Vagyis először csak annyit hallottam, hogy Diana, de nem igazán reagáltam rá, mivel nem ismerek Dianat. Aztán a harmadik kiabálás után végre eszembe jutott, hogy én vagyok Diana. Mikor hátrafordultam, Jospeh futott felém.

„Ó, ne haragudj. El voltam gondolkodva és nem hallottalak.” Próbáltam kerülni a kínos helyzetet, hogy miért nem hallgatok a nevemre.

Joseph meghívott egy levesre és egy fagyira, az ebéd szünetembe. Míg ő alig tudott meg rólam valamit, addig én szinte megismertem minden fontos információt róla. Kiderült, hogy a szülei skótok, de ő már itt született Amerikában. Viszont az akcentusát valahogy sosem tudta ledobni és talán erről a szülei tehetnek. Állatorvosként dolgozik Philadelphiában, nem messze Pedller’s Village-től. Néha-néha elszokott ide jönni, mivel szereti, hogy mindent kézzel készítenek és egyedi ajándékot tud venni. Remekül tud zongorázni. Nagyon szereti az állatokat, de persze ez már a hivatásából is lejött.

„Nos, de elég volt belőlem. Mit tudhatok meg rólad?” Kérdezte kérdő tekintettel, én meg idegesen az órámra néztem.

„Igazából én nem vagyok olyan érdekes személy, a másik dolog meg az, hogy sietnem kell vissza a boltba.” Sóhajtottam megbánóan, mire Joseph elmosolyodott.

„Rendben Diana. De én még este is itt leszek. Ha gondolod találkozhatunk még.” Szólt lelkesen, mire én beleegyeztem a dologba. Ez még persze nem jelentett semmit. Egyszerűen csak jó volt valakivel beszélni, aki az én korosztálymól származik.

Este hétkor zárt a bolt. Sajnos nem volt olyan nagy forgalmunk, de ez is több volt mint a semmi. Óránként tíz dollárt kerestem és szerintem így elég jól jöttem ki a dologból. Mikor végeztem, kiültem a főtérre a hatalmas fehér pavilonhoz közel, ahol kevésbé ismert country bandák szoktak fellépni. Most viszont teljesen üres volt az a rész. Csak én ültem ott és egy másik korombeli lány olvasott az egyik fának dőlve. Mikor észrevett engem, becsukta a könyvét és elindult felém. Kicsit meglepődtem, hiszen eddig még nem láttam a lányt erre fele. Érdekes stílusa volt. Kócos haj, szakadt ruha és foltos bakancs a nyár melegében. Ahogy oda ért elém, szólás nélkül leült mellém a padra és ismét kinyitotta a könyvét, majd újra belemerülve elkezdett olvasni. A választása pedig nem más volt, mint a Harry Potter valamelyik része. Kislányos, fantázia világos, gyermeki énje volt neki, pedig az arca vonásai határozottan megmutatták, hogy több volt mint tizenhat. Én csak csendben eszegettem mellette a pitét, amit Bob csent nekem Mary éléskamrájából.

„A nevem Lucy.” Szólt hirtelen a lány és esküszöm megijedtem, ahogy semmi előzmény nélkül hirtelen megszólalt.

„Öhm, az enyém Am... Diana.” Tértem észhez az ijedségből. Lucy ismét becsapta könyvét, majd felém nézett.

„Mit csinálsz?” Kérdezte. Én viszont furán néztem vissza rá. Azt hiszem érhető volt, hogy éppen eszek.

„Pitét eszek. Kérsz?” Nyújtottam felé, mire ő megvonta a vállát és kivett a zacskóból egy pici darabot.

„De azon kívül mit csinálsz? Pitét otthon is ehetnél.” Kérdezte teli szájjal és éreztem, ahogy az apró morzsák csapódnak ki a bőrömre a szájából.

„Várok valakire.” Vontam meg a vállam.

„A srácra akivel délben lógtál?” Kérdezte, mire én egészen meglepődtem. Szóval ez a lány már előbbre is látott engem.

„Igen.” Válaszoltam tömören, mire Lucy megrázta a fejét.

„Nem érdemes rá várni. Nős.” Szólalt meg szórakozott hangon a haja alól.

„Honnan veszed?” Kérdeztem mosolyogva, hiszen nem hittem neki.

„Hallottam mikor a feleségével beszélt, majd mikor kijöttél a boltból, levette a gyűrűét. Akarod látni? Le videóztam...” Vette elő a telefonját a pólója alól és elém mutatta a törött képernyőt, amin tisztán lehetett látni, hogy Joseph leveszi a gyűrűjét. Lucy visszapörgette és felhangosította. Ekkor hallottam, hogy Joseph beszél. „Igen drágám. Este megyek. De ne várj meg. Későn érek haza. Csókold meg a gyerekeket helyettem is. Vigyázni fogok magamra. Szívem, nyugi. Óvatosan vezetek majd. De most mennem kell. Szia, csókollak.” Tette le, mikor látta, hogy kijöttem az ajtón és tényleg lehúzta a gyűrűjét.

„Sajnálom.” Szólt Lucy komor arccal, miközben elrakta a telefonját. „Még mindig várni fogsz rá?”

„Nem. Igazad volt. Nem érdemes.” Vontam meg a vállam és némán ettem tovább a pitét. Lucy egy szó nélkül hagyott ott a padon és a sötétedésben azt sem láttam, hogy merre ment. Még talán egy órát vártam, hogy Joseph megjelenjen, de nem jött, így úgy gondoltam jobb ha haza megyek.

Másnap reggel ismét úgy keltem mint előtte. Ezek a napok gy mentek. Mint a monoton hétköznapok a nagyvárosban, csak itt még monotonabbak voltak.

Rose teljesen kikészített a nyüzsgésével, így nem volt mit tennem, még mielőtt elmentem volna munkába, elvittem sétáltatni a közeli erdőbe, a házamtól csak öt percre. Éppen vadászok jöttek ki a fák közül. Az egyiket már előtte nap megismertem, hiszen a lányának vett egy szép ékszerdobozt.

„’Reggelt Diana!” Szólt oda nekem az egyikük.

„Jó reggelt Carter. Mit lőttetek az éjszaka?” Mutattam a zsákra, amit ketten cipeltek.

„Nyulat és vadlibát.” Szólt vissza bajsza alól Carter.

„Szegény állatok.” Csóváltam meg a fejem mosolyogva, majd tovább indultam az erdő felé. Mentem talán tíz métert, mikor Rose nyugtalankodni kezdett. Először a pórázt rágta, majd engem futott körbe. Aztán vad ugatásba kezdett. Próbáltam csitítgatni, de csak nem hagyta abba. Majd addig, addig fészkalódott, hogy véletlenül a póráz kicsúszott a kezemből.

„Bolond kutya, gyere vissza!” Kiáltottam utána, de nem állt meg, csak futott egyenesen be az erdőbe. Egyre beljebb és beljebb mentem utána és már azt sem tudtam, hogy honnan jöttünk. A vad ugatását követtem és még sosem láttam így viselkedni. Szerencsére mivel már lassan egy éves volt, ezért elérte a normál Golden Retriever magasságát és kilátszódott rendesen a hatalmas gazból. Talán az erdő közepén lehettünk, mikor Rose visszajött hozzám. Gyors mozdulattal megfogtam a pórázát és elkezdtem húzni arra fele ahonnan futottunk. De Rose ellenkezett velem és nem engedte magát.

„Gyere már!” Kiáltottam és Rose még erősebben húzott engem a másik irányba. „Mi a fene van ott?” Fordultam felé. Rose rám ugatott, ezért hagynom kellett, hogy vezessen arra, amerre akar. Még öt métert mentünk, majd egy hatalmas tölgyfánál megállt. Szépen lepisilte és lihegve felém fordult.

„Azért kellett ideáig futnunk, hogy a leghatalmasabb tölgyfát megtud jelölni?” Néztem rá mérgesen, mire ő csak bambán pislogott. „Nekem erre nincs időm.” Sóhajtottam és elindultam hátra fele, de amint megfordultam, a másik fánál borzasztó látvány tárult elém. Nem más mint Jospeh lógott le róla. Kezei össze voltak kötve, szájába zokni volt. De a kezéről csöpögött a vér, így valaki felvághatta az ereit. Nem is vettem mindjárt észre, csak mikor közelebb mentem, hogy a fa törzsére az volt a vérével ráírva, hogy „Nős.” Annyira meg voltam rémülve, hogy még sikítani sem tudtam. Rose ismét elszabadult a kezemből és elkezdett futni valamerre, de én nem követtem, mert le voltam sokkolva a halott Joseph láttán. Azt sem tudtam elképzelni, hogy mióta lehetett ott és talán ezért nem tudtunk találkozni. Valóban mérges voltam rá, amiért hazudott nekem, vagy csak egyszerűen nem mondta meg, hogy nős, de a halálát egyáltalán nem akartam volna. Biztos voltam benne, hogy Lucy tehetett róla, hiszen a csaj amúgy is olyan elmebeteg típus volt és csak ő meg én tudtuk, hogy Joseph valójában nős volt. Öt percig állhattam némán a lógó ember előtt, mikor Carter hangját hallottam a messziből. Rose vezette őket felém.

„Mi történt Diana?” Kérdezte Carter, de nem kellett válaszolnom, hiszen meglátta ő is azt, amit én.

„Hívom a seriffet.” Szólalt meg a másik vadász és elkezdett ki fele futni az erdőből.

„Nős. Mit jelent ez?” Kérdezte tőlem Carter.

„Nem tudom. De gondolom azt, hogy van vagyis volt felesége.” Próbáltam nyugodt maradni.

„Van bárki is, aki megölhette ezt a szerencsétlent?” Faggatott tovább. Haboztam egy kis ideig, majd nagy levegőt vettem.

„Van.” Szóltam tömören, mire Carter sóhajtva az erdő vége felé fordult.

„De ugye nem te voltál?” Kérdezte hirtelen, mire én ijedten ránéztem.

„Én?! De hogy! Te is láthattad, hogy csak kutyát jöttem sétáltatni...” Tártam szét a kezem és Carter lassan elkezdett bólogatni. Öt perc múlva megjött a seriff.

„No lám. Joseph. A lányom szerencsétlen férje.” Pödörte meg a bajszát a seriff. Nos kis közösség ez, mindenki ismer mindenkit.

„Diana azt mondta, hogy ő lehet tudja ki tette ezt.” Szólt Carter, mire a seriff rám nézett.

„Valóban?” Kérdezte, mire én hevesen bólogattam. Majd elmeséltem nekik a tegnapi találkozásomat Lucy-val és videót, meg azt hogy hogyan ismerkedtem meg a sráccal. A seriff kérdezett pár személyes dolgot, hogy mit csináltam tegnap este mikor hazamentem, mikor feküdtem le, mikor keltem fel, de persze minden rendben ment, hiszen tudom, hogy én nem tettem. Haza mentem, ettem vacsorát, Rose-al játszottam, filmet néztem, zuhanyoztam és aztán elmentem aludni. Semmi hír nem volt azóta Lucy-ról sem, se Joseph-ről.

„Nos, úgy gondolom itt az ideje munkába menned.” Nézett az órájára a seriff, majd elköszöntem és elindultam kifelé. Soha nem fogom kiverni a fejemből Joseph látványát. Soha.