God Save the King
18. Fejezet
A friss angol szellő megcsapta fáradt arcom, amint leléptem a lépcső legfelsőbb fokára és felnéztem az égre. Sehol semmi jele nem volt annak, hogy Londonba vagyok. Viszont az, hogy átléptem Vilmos király határát, az látszott mindenhol, hiszen a kék, piros és fehér színbe pompázó zászlók ott lobogtak mindenhol és a címer pedig alaposan a szemünk előtt volt a büszke oroszlánokkal. Már vagy két éve annak, hogy a Királynő lemondott a trónjáról és unokája, Vilmos herceg, vagyis akkora már király, vette át a helyét. Így Katalin hercegnőből akkora már királyné lett és életet adott első lányuknak. Mindig is szerettem figyelemmel követni a királyi családot. Annyi mesebeli dolog volt az egész uralomba. Azon neves országok közé tartozik Nagy Britannia, ahol még fent maradt ez a rendszer. De nekem kifejezetten tetszett. Életemben először voltam Angliában. És akkor is az okból, hogy menekültem a maffia elől, az exemel és könyvem szerkesztőjével. Közben a családomra és Tom-ra gondolva. Lassan elindultunk a tömeget követve, a repülőtér belsőbb részébe. Minden angolul volt kiírva és egy pillanatra az ember még mindig Amerikában érezte magát. Azonban egy perc sem telt el, és egy vöröses középkorú férfi haladt el mellettünk egy másik férfi társaságában. "Hallotta, hogy tegnap este a Manchester megverte a Liverpoolt?" Kérdezte erős brit akcentussal. Nos, az emberek többsége máshogyan nézett ki az amerikaiakhoz képest. Nem tudnám felsorolni a különbségeket, de még is azért látod, hogy más országban vagy. Főként amilyen kedvességgel megszólítanak és nem teszik a köszönés után mindjárt oda, hogy 'Hogy vagy?'. Az amerikaiak szokása, hogy állandóan megkérdezik, de arra már nem szakítanak időt, hogy meghallgassák a választ. Ugyanis egyáltalán nem érdekli őket, hogy milyen lelki vagy fizikai állapotban van a vele szembe álló illető, csak puszta betanult szlengből kérdezik meg állandóan. Egyszer egy német nő könyvét olvastam New York-ról és annyira igaz volt, amit irt. 'Sosem bízz meg az amerikaiakba. Vannak kedves emberek, de némelyik kétszínű, és/vagy csak érdekből barátkozik veled.' Nos, ez számtalanszor bevált nálam is. Persze ez is csak egy úgymond sztereotípia. Nem mindegyik amerikai megbízhatatlan és kétszínű. És gondolom, az angolok közt is található ellenszenves ember, aki először jó, majd kiderül a valódi énje mikor már jól átvert.
Pár perces utóellenőrzés után kikerültünk a nagy tömegből a reptér parkolójába, ahol James nagyban próbált fogni egy kis fekete taxit, ami inkább emlékeztetett egy bogárra mint sem egy autóra. Mikor sikerült neki, az idős kis bácsi, aki a sofőr volt, illedelmesen berakta a csomagokat a pici autó csomagtartójába. Mikor beültünk, hirtelen Liam-nek és nekem egyszerre ugyan az a kérdésünk volt a főnök, James felé.
"Most hova tovább?" Kérdeztük kíváncsian mire a bácsi is beült a kocsiba, de a másik oldalára, ahol az angolok szoktak.
"Hova vigyem az ifjú amerikai látogatókat?" Kérdezte, mire James elmosolyodott.
"Chelsea Bridge Road, 91 és 104 házszám közötti sarok és tömb ház." Szólt James határozottan, mire én még kíváncsibban néztem rá.
"Ó, mondanom kellett volna, hogy írtam a magyar barátnődnek a te nevedbe, hogy van e üres szobájuk. Réka azt mondta, hogy éppen lett kettő a háromból, mert összeköltözött egy szobába az egyik lakótársával, a másik meg pedig elköltözött. Szóval most van szerencsére két üres szobájuk." Vonta meg a vállát és kényelmesen hátradőlt.
"Hogy a fenébe tudtál vele beszélni az én nevembe vele?" Faggattam felháborodva, mire ő felsóhajtott.
"Feltörtem a Facebook-od." Válaszolta unottan, mintha ez olyan mindennapi lenne.
"Most már hacker is vagy? És neked legalább elárulta, hogy ki a pasija?" Akadtam ki, mire James megcsóválta a fejét.
"Nem, de azt mondja nagyon megfogsz lepődni." Mosolyodott el, mire én előre féltem.
↔
Ahogy haladtunk Réka lakása felé, nem láttunk semmi érdekeset. Csak rengeteg telefonfülkét, piros buszokat és angol zászlót mindenhol. Amik persze már magában kellemesek voltak, hiszen már maga az angol zászló látványa a felhőkbe repített.
"Tetszik?" Kérdezte suttogva James, mire én mosolyogva bólintottam.
Amikor oda értünk az úti célunk felé, James kifizette a taxist. A reptéren az összes pénzét átváltotta fontra. Izgatottan álltam a csomagjaimmal a hatalmas ház előtt, ami egy parkkal szembe helyezkedett. Mellet még három vagy négy hasonló háztömb díszelgett és az út végén persze ott volt a híd, amin átjöttünk. A tömbön a legtöbb ablakból muskátlik néztek le rám. Hirtelen a fekete bejárati ajtó kinyílt és az én kis alacsony és törékeny virágszál barátnőm futott ki rajta, egyenesen felém.
"Amy!" Sikította, mire oda ért hozzám és jó szorosan megöleltük egymást. "Annyi éve már, hogy láttalak élőben."
"Ne is mondd, már úgy hiányoztál." Szorítottam még jobban.
"Annyira örülök, hogy itt vagy. Annyi mindent fogok majd neked mutatni a kedvenc városodról. Minden szuper helyet látni fogsz. Csak szólhattál volna kicsit előbb is, nem másfél nappal előtte, hogy jössz. Mert tudod még közben a fősulin vagyok. És kiket hoztál magaddal? Azt hittem csak te jössz..." Magyarázta hiperaktívan, mire észbe kaptam, hogy ő nem tud semmiről.
"Majd odabent mindent elmesélek. Csak menjünk be, mert nagyon elfáradtam." Ásítottam. Réka bólintott, majd megfogta az egyik csomagom és előre ment mutatni az utat.
"Eléggé szerencsésnek érzem magam, hogy itt élhetek. Képzeld, kocsival csak maximum tíz perc, gyalog fél óra, metróval pedig negyed óra a Big Ben-ig. Ott meg persze már ott van a palota, a St. James park és minden amit eltudsz képzelni. A Tower Birdge pedig csak negyed óra autóval. Egyszer kipróbáltuk már elmenni oda gyalog is, de az több mint egy órába telt. Szegény kis Ted-el mentünk sétára. El is fáradt. Ó, meséltem, hogy vettünk egy Border Collie-t? Amúgy a fősulim meg csak 17 percre van autóval, metróval meg már félóra, szóval mikor ide jöttünk, inkább vettünk egy autót. Azzal minden gyorsabb. De persze nem én vezetek. Én nem tudok olyan jól, mint ő." Tette hozzá mosolyogva és mesélte mind ezt, ahogy mentünk fel a lépcsőn. Kíváncsi voltam már ki azaz 'Ő'. Végre felértünk a harmadik emeletre és Réka halkan elkezdett kopogtatni. Először kutya ugatás üdvözölt minket. Aztán pedig egy hirtelen villámcsapásként egy nagyon, de nagyon ismerős arc. Nem, nem találkoztam vele már korábban, de még is mintha ismertem volna. Nagy komolysággal felé fordultam. "Azt ne mondd nekem, hogy Finn Harries a pasid?!" Buktam ki, mire mindketten elnevették magukat.
"Tudtam, hogy megfogsz lepődni, de hogy ennyire?!" Nevetett tovább Réka, és én még mindig érthetetlenül álltam az ajtóban.
"De hogyan?! Hisz ő idősebb nálunk!" Tártam szét a kezem, mire Réka legyintett egyet.
"Finn és én valóban a fősulin találkoztunk. De ő csak bejött előadást tartani az ifjú grafikusoknak... és akkor megláttuk egymást. Mint a nyálas romantikus filmekben." Fintorgott, majd beinvitált minket. Belül a lakás kisebb volt, mint amire számítottam mégis otthonos. Fehér bútorok és falak tisztává tették az egész helyet. Viszont mindenhol angol zászlós kiegészítők voltak, így még jobbá tette a környezetet. A bejárati ajtó egy folyosóra vitt minket ahol innen-onnan ajtók nyíltak egyéb szobákba. Először jobbra volt egy kis fürdő egybe a WC-vel. Mellette pedig az aprócska konyha, ami romokban állt. Gondlom Réka próbált összedobni valami ebédet nekünk. A konyhával szembe pedig a nappali volt. Az mondható a legnagyobb szobának a lakásban, ugyanis az elvezet egészen a ház elejéig, ahol az ablakok vannak. Mivel a mellette levő ház, ami ugyan így néz ki, szorosan össze van építve és végig így vannak a házak majdnem az utca végéig, Így csak elől meg a másik lakóknak hátul van ablak. De Rékáék szerencsések voltak, hiszen ők sarok házban laktak, több szobával. A konyha mellett nyílt az egyik szoba. Ott lakott a régi lakótárs és az volt a legkisebb és sötétebb. Az ablakai a másik utcára mutattak míg a mellette levő szoba is szintén arra nyílt. A legkisebbe Finn bepakolta Liam csomagját és gondosan előkészített neki zöld és kék színbe pompázó ágyneműt és törölközőt. A másik szobát megkaptuk James és én. Szidtam is érte Rékát, hogy összerakott vele. A harmadik szoba pedig a folyosó végén helyezkedett el, a nappali és a második szoba mellet. Valójában az Finn szobája volt eredetileg, aztán felvette a Rékát lakójának, mikor még csak barátok volt, és Réka a második szobába lakott. Azt szerette volna, ha Finn inkább az ő kis szobájába kuckózik be, de Finnek meg kellett a nagy hely a grafikus dolgaihoz és a sok Apple gépnek is kellett, mert ő videókat szokott készíteni a YouTube-ra. Már rég nem követem figyelemmel a videóit, pedig Réka mondta hogyha legalább egyet megnéztem volna, akkor legalább rájöttem volna, hogy együtt vannak, mert mostanában egyre több Finn Harries videóban szerepel. Rékáék szobájából és a nappaliból a hatalmas ablakok szép kilátást nyújtottak a szembe levő parkra, ahol Réka elmondása szerint virág fesztiválokat szoktak tartani. Azt is mesélte, hogy ezt a részt Chelsea-nek hívják. Nos, neki legalább sikerült egy Chelsea részre költöznie. Eléggé kicsi volt a lakás, így nem volt nagy hely a konyhában nagy asztaloknak. Viszont Finn okosan megoldotta, hogy mivel többen vagyunk, ezért Liam és ő bevitték az asztalt a nappaliba és Réka meg én összekerestünk székeket mindenhonnan. Olyan szép szobájuk volt. Egy hatalmas angol zászló lógott az egyik falon. Tele volt növényekkel is a lakás, mivel Finn imádja az egzotikus virágokat. De nekem legjobban akkor is az tetszett, a kis sarok ablak, ami egy kicsit kiugrik az utcára.
Réka és Finn inkább rendeltek nekünk pizzát. James leült az egyik fotelba, aminek szintén angol zászlós mintája volt és ott nézte a tévét. Én addig megterítettem az asztalt, Liam pedig ki ment cigarettázni az utcára.
"Na, elmeséled mi ez az egész?" Noszogatott Réka, mire álmosan bólintottam. James segítségével elmeséltem az egész dolgot Rékának és Finnek. Finn nagyon komolyan nézett, míg Réka inkább alig akarta elhinni.
"Nagyon remélem, hogy nem jelent rátok veszélyt, ha itt vagyunk. Ha bármi olyan dolog történne, akkor már itt sem vagyunk. Nem bocsájtanám meg magamnak ha bajotok esne." Mondtam őszintén, mire Réka és Finn egyszerre megcsóválták a fejüket.
"Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Innen nem mentek sehova. Hol máshol tudnátok megszállni? Nyugodtan itt maradhattok." Szólt Finn, amint letette a pizzát az asztalra. Amúgy nagyon aranyos angol akcentusa volt.
"Köszönjük. Ha visszajutok New Yorkba, majd valahogy meghálálom és küldök majd pénzt." Állt fel hirtelen James a pizza vonzására.
"De hogy is, nem kell semmi. Csak tartsatok rendet és este tíz után nem lehet zajongni, mert sok idő házaspár él itt." Tette hozzá kedvesen Réka, mire James megcsóválta a fejét.
"Nem gondoljátok, hogy ingyen fogunk mi itt lakni. Valamivel akkor is kell viszonozni azt, hogy itt lehetünk." Mondta tovább, mire Finn beadta a derekát és előállt egy jó ötlettel.
"Oké, ti főztök és takarítotok, míg nem vagyunk itthon." Szólt csillogó szemekkel.
"Oké, benne vagyunk." Fogtam kezet vele, mire Réka megkönnyebbülten sóhajtott. A főzés és a takarítás sosem volt a kedvenc dolga.
Mikor megettük a pizzát, idegesen beültem egyedül a szobába. Előtte még mielőtt látta volna valaki, kihalásztam Réka telefonját a zsebéből. Tudom, nem szép dolog, de James megtiltotta neki, hogy odaadja. Gyorsan és halkan, hogy senki ne vegye észre, beütöttem Tom számát.
"Amy, minden rendben?" Kopogtatott Réka.
"Igen, csak átöltözöm." Hazudtam, mire Réka suttogva megszólalt.
"Be kell nyomni a pluszt és az 1-es számot, ha New Yorkba akarsz telefonálni." Suttogta. Nos, ezért is szeretem az én Rékámat. Ahogy mondta, úgy tettem. Pár csöngetés után hallottam, Tom 'Haló?'-ját és izzadt tenyérrel hirtelen azt sem tudtam mit mondjak.
"Én vagyok az, Amy." Hirtelen ez jutott eszembe.
"Amy hol a francba vagy? Már ezerszer hívtalak de nem veszed fel a telefonod! Haza kellett jönnöm Long Island-ről, mert aggódtam érted, de Andriy és George nem árulnak el semmit, hogy hol vagy. Mi a fene folyik itt?!" Szólt idegesen, mire könnyekben törtem ki.
"Sajnálom, de nem mondhatom el. Vigyázz magadra és tudd, hogy szeretlek." Sírtam, mire Tom tovább kérdezősködött kicsivel nyugodtabb hangon.
"Nem beszélhetek Tom, de kérlek ne csinálj semmi őrültséget." Kérleltem, mire még jobban elkezdtem sírni.
"Hol vagy? Bajban vagy? Megsérültél? Van ennek valami köze James-hez?" Tette fel a kérdéseket és én meg mindenre csak nemet mondtam.
"Amy, mi a francot csinálsz?" Jött be hirtelen James.
"Ki az ott?" Kérdezte hirtelen Tom.
"Ne haragudj, szeretlek." Szólaltam meg, majd James kikapta a kezemből a telefont és kidobta a nyitott ablakon. Réka pont látta.
"Hé, idióta! Tartozol nekem egy új telefonnal!" Kiabált rá, mire James mérgesen rámordult.
"Nem meg mondtam, hogy nem telefonálhat senkinek?" Kérdezte feszülten.
"Tudtommal nem a rabszolgád és..." szólt Réka de félbe szakítottam.
"Én vettem el tőle, úgy hogy nem látta és különben is igaza van, nem vagyok a rabszolgád." Álltam fel dühösen vele szembe.
"De nem érted Amy, hogy így letudnak minket nyomozni?" Hadonászott idegesen mire én adtam neki egy pofont.
"Lenyugodnál végre?!" Kérdeztem ingerülten, mire James csak tátott szájjal nézett rám és fogta a bal arcát.
"Ez az Amy!" Paskolta meg a hátam Réka és sarkon fordult, bezárva maga mögött az ajtót, együtt... James-el.
"Megütöttél." Sápítozott, én meg unottan ledőltem az ágyra.
"Megérdemelted." Vontam meg a vállam és James követve engem, ledőlt mellém.
"Sajnálom, hogy úgy viselkedek veled, mint ha egy öt éves lennél." Sóhajtott és közben a kezére támaszkodva, felém fordult.
"Már megszoktam." Fordultam a másik oldalamra, hogy ne találkozzon a tekintetünk.
"De szeretlek és nem akarom, hogy valami bajod essen neked, vagy a szeretteidnek." Simogatta meg a kezem. És egyre lejjebb és lejjebb ért az érintése.
"Most hagyd abba." Szóltam rá és mérgesen felé fordultam. De addigra ő már felém hajolva közeledett az arcomhoz és úgy nézett ki a dolog, hogy meg akar csókolni. Egy percig olyan volt, mintha engedtem volna magam, de aztán hamar észbe kaptam és ellöktem magamtól. Lihegve ültem fel az ágyon, majd mikor James kezei ismét elértek felém, dühösen lerángattam a szorítását és kiviharoztam a folyosóra. Felvettem a kabátomat és neki iramodtam a bejárati ajtó felé.
"Amy, hova mész?" Kukucskált ki a konyhából Finn.
"Csak levegőzni." Sóhajtottam, majd bevágtam magam mögött az ajtót. Lefutottam a lépcsőn, majd ki az útra. A nyitott ablak miatt hallottam, ahogy Réka kiabál James-el, hogy miért kell ilyen népművészeti edénynek lennie velem. De nem törődve semmivel, inkább az út túl oldalán levő járdán leültem egy padra. Pár perc múlva az ajtó lassan nyitódott. Reméltem, hogy nem James jön megint zaklatni a hülyeségeivel. De meglepetésemre, Liam lépett ki az ajtón. Megvárta, míg az autók elsuhantak előtte, majd átjött az úttesten és leült mellém.
"Mi a helyzet oda bent?" Kérdeztem sóhajtva, mire Liam elnevette magát.
"Mikor utánad jöttem, Finn próbálta visszatartani Rékát, hogy ne verje agyon James-t az angol zászlós párnájukkal. Bár Finn bevallása szerint a párnát jobban féltette." Mesélte nevetve, mire én is elmosolyodtam.
"Jó látni végre téged mosolyogni." Szólt komolyabban, mire a tekintetem elkezdte pásztázni az utat.
"Megtudlak érteni. James is megtudna. Csak nem akarja elfogadni azt a tényt, hogy te tovább léptél és ezért utálja annyira Tom-ot. De hogy ha ő a te helyedben lett volna és te lettél volna Tom, ő is felhívott volna téged. A szerelem már csak ilyen." Magyarázta nyugodtan Liam és közben újra elkezdett szívni egy cigarettát.
"Nem értem, hogy ennyi év után miért szerelmes még belém. Hiszen nem is találkoztunk." Néztem rá tanácstalanul, míg Liam egy mély levegőt vett és elgondolkodva az égre nézett.
"Fogalmam sincsen. Mint könyv szerkesztő sok munkát olvastam már és ezer meg ezer történet került bele a fejembe, minél romantikusabbak és minél lehetetlenebbek. Olvastam már lehetetlenebbet is, mint hogy egy fiú ennyire kitartóan szeressen. És most gondolom a fejedbe bele ment a gondolat, hogy a fiúk nem képesek erre." Nézett rám gondolat olvasóan és közben mosolygott.
"Valóban megfordult a fejembe." Vontam meg a vállam.
"Nos, nem igaz. Mi is képesek vagyunk szeretni. Nagyon is. Csak mi talán nem görcsölünk annyit a dolgokon és határozottabbak vagyunk. Legalább is én ilyesmi vagyok. Én is nagyon szerettem, de elhagytak. Azóta nem találom a helyem ebben a világban, ahol szinte mindenki párosával jár. Én meg egyedül bolyongok a sötét sikátorokban. Nem jó ez így Amelia, de nem tudok mit tenni ellene. Türelmesen várok." Sóhajtott és közben nyugtalanul a szájába vette a cigarettáját, majd kifújt egy nagy adag füstöt.
"Képes leszek még valaha úgy gondolni James-re, mint régen?" Kérdeztem őszintén, mire Liam ismét gondolkodásba esett.
"Lehet." Mondta egy kis idő elteltével. "Csak kell idő, hogy újra beleszeress. És persze ha ilyen görény hozzád, akkor nem igen fog újra megszerezni. De hátha most majd Réka hatással lesz rá." Nevetett tovább és közben egyszerre néztünk fel a házra. James épp ellibbent az ablaktól. Minket figyelt...
"Hogy viseled ennyire ezt az egészet? Hogy hirtelen el kellett jönnöd ilyen messzire?" Fordultam felé, terelve a témát.
"Nos, először mikor James felhívott meglepődtem. Aztán belegondoltam, hogy inkább megyek, mint hogy meghaljak. És különben is London egy szép hely." Vonta meg a vállát és mintha elolvasta volna a fejembe a következő kérdésemet, "Két éve voltam itt. Jó volt újra visszatérni." Mosolygott rám. Én csak némán bólintottam.
"Nekem nehéz. Mert... én" Kezdtem bevallani valamit, de nem tudtam befejezni.
"Még mindig vannak érzéseid James iránt, de próbálod elterelni a dolgot, mert nagyon szereted Tom-ot. Érthető." Mondta, befejezve a mondatom és teljesen úgy beszélt, mintha mondjuk az időjárásról beszélt volna.
"Igen." Válaszoltam tömören.
"Tudod, hogy Tom a barátom, de James is az. És közben meg megkedveltelek. Mintha a húgom lennél. Sok mindenben hasonlítunk " Kacsintott rám, majd elnevettem magam. Valóban Liam néha olyan volt, mintha a bátyám lenne. "Szóval csak azt akartam, hogy hiába Tom a barátom, azt javaslom, hogy adj egy esélyt James-nek. Ez még nem lesz a világ vége. És akkor mikor visszatérünk New York-ba, akkor magabiztosan eltudod dönteni, hogy esetleg Tom mellett maradsz, vagy sem. Nyugodj meg. Tom nem fogja megtudni. Ami itt történik a tengerentúlon, az itt is marad." Paskolta meg a hátam és lassan felállt, majd lenézett rám. "Ha esetleg arra vetemedne a sors, hogy mondjuk komolyabb dolgot teszel te és James, ne érezd magad bűnösnek. Az csak a kulcsa az önismeretnek és a hátralevő boldogságodnak." Tette hozzá, majd mikor egy piros busz elsuhant és bekanyarodott a másik útra, Liam elindult a ház felé. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, elkeseredve és tanácstalanul ültem a padon és ismét a sírás kerülgetett. Próbáltam feldolgozni azt, amit Liam mondott. Egy esélyt James-nek. És Tom nem fog megtudni semmit. Kulcs a boldogságomhoz. Talán igaza volt. Talán nem. Nem tudtam, hogy képes lennék esélyt adni úgy James-nek, hogy közben otthon aggódik értem Tom. Nem. Valahogy képtelenségnek tűnt. De mikor felnéztem ismét a második emeleti ablakra, megláttam James-t. Emlékszem mit mondtam neki. "James, csak egy kicsit gondold bele a helyzetembe magad." És ahogy a tekintetünk összeért, beleképzeltem magam James helyébe. Várni arra a lányra, akit annyira szeretett, látni egy másik sráccal, aki szinte tökéletes, aztán újra együtt lenni, de közben meg még sem. Az a sok emlék amit együtt töltöttünk. Az éjszakák mikor együtt néztünk Star Wars filmeket. A nevetések és hosszas beszélgetések amik elhangzottak közöttünk. A meleg és lágy tapintások, amik összekötöttek minket. A vidámság, ami bearanyozta a napjainkat. A szomorúság, ami erősebbé tett minket együtt. Egymást néztük és hirtelen olyat tettem, amit nem tudom hogy tudtam. Lenyeltem minden bánatomat, elmosolyodtam és elkezdtem integetni neki. Gondolom először azt hitte, hogy rosszul lát, vagy hogy hibbant vagyok, vagy gúnyosan integetek, ugyanis egy kis időbe telt, mire James is elmosolyodott, azzal az igazi mosolyával és visszaintegetett nekem, majd hirtelen eltűnt. Aztán mint ahogy sejtettem, megjelent a bejárati ajtóban és leült mellém a padon. Pár percig csak hallgattunk és mosolyogtunk, mint az idióták, majd James törte meg a csendet.
"Finn mesélte, hogy most adják a Star Wars kilencedik részét a mozikban. Nem lenne kedved eljönni velem? Állítólag ez lesz az utolsó része a trilógiának. És 5D-s." Tette hozzá zavartan, majd megfogtam a vállát.
"Örömmel elmegyek veled."
Réka és Finn inkább rendeltek nekünk pizzát. James leült az egyik fotelba, aminek szintén angol zászlós mintája volt és ott nézte a tévét. Én addig megterítettem az asztalt, Liam pedig ki ment cigarettázni az utcára.
"Na, elmeséled mi ez az egész?" Noszogatott Réka, mire álmosan bólintottam. James segítségével elmeséltem az egész dolgot Rékának és Finnek. Finn nagyon komolyan nézett, míg Réka inkább alig akarta elhinni.
"Nagyon remélem, hogy nem jelent rátok veszélyt, ha itt vagyunk. Ha bármi olyan dolog történne, akkor már itt sem vagyunk. Nem bocsájtanám meg magamnak ha bajotok esne." Mondtam őszintén, mire Réka és Finn egyszerre megcsóválták a fejüket.
"Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Innen nem mentek sehova. Hol máshol tudnátok megszállni? Nyugodtan itt maradhattok." Szólt Finn, amint letette a pizzát az asztalra. Amúgy nagyon aranyos angol akcentusa volt.
"Köszönjük. Ha visszajutok New Yorkba, majd valahogy meghálálom és küldök majd pénzt." Állt fel hirtelen James a pizza vonzására.
"De hogy is, nem kell semmi. Csak tartsatok rendet és este tíz után nem lehet zajongni, mert sok idő házaspár él itt." Tette hozzá kedvesen Réka, mire James megcsóválta a fejét.
"Nem gondoljátok, hogy ingyen fogunk mi itt lakni. Valamivel akkor is kell viszonozni azt, hogy itt lehetünk." Mondta tovább, mire Finn beadta a derekát és előállt egy jó ötlettel.
"Oké, ti főztök és takarítotok, míg nem vagyunk itthon." Szólt csillogó szemekkel.
"Oké, benne vagyunk." Fogtam kezet vele, mire Réka megkönnyebbülten sóhajtott. A főzés és a takarítás sosem volt a kedvenc dolga.
Mikor megettük a pizzát, idegesen beültem egyedül a szobába. Előtte még mielőtt látta volna valaki, kihalásztam Réka telefonját a zsebéből. Tudom, nem szép dolog, de James megtiltotta neki, hogy odaadja. Gyorsan és halkan, hogy senki ne vegye észre, beütöttem Tom számát.
"Amy, minden rendben?" Kopogtatott Réka.
"Igen, csak átöltözöm." Hazudtam, mire Réka suttogva megszólalt.
"Be kell nyomni a pluszt és az 1-es számot, ha New Yorkba akarsz telefonálni." Suttogta. Nos, ezért is szeretem az én Rékámat. Ahogy mondta, úgy tettem. Pár csöngetés után hallottam, Tom 'Haló?'-ját és izzadt tenyérrel hirtelen azt sem tudtam mit mondjak.
"Én vagyok az, Amy." Hirtelen ez jutott eszembe.
"Amy hol a francba vagy? Már ezerszer hívtalak de nem veszed fel a telefonod! Haza kellett jönnöm Long Island-ről, mert aggódtam érted, de Andriy és George nem árulnak el semmit, hogy hol vagy. Mi a fene folyik itt?!" Szólt idegesen, mire könnyekben törtem ki.
"Sajnálom, de nem mondhatom el. Vigyázz magadra és tudd, hogy szeretlek." Sírtam, mire Tom tovább kérdezősködött kicsivel nyugodtabb hangon.
"Nem beszélhetek Tom, de kérlek ne csinálj semmi őrültséget." Kérleltem, mire még jobban elkezdtem sírni.
"Hol vagy? Bajban vagy? Megsérültél? Van ennek valami köze James-hez?" Tette fel a kérdéseket és én meg mindenre csak nemet mondtam.
"Amy, mi a francot csinálsz?" Jött be hirtelen James.
"Ki az ott?" Kérdezte hirtelen Tom.
"Ne haragudj, szeretlek." Szólaltam meg, majd James kikapta a kezemből a telefont és kidobta a nyitott ablakon. Réka pont látta.
"Hé, idióta! Tartozol nekem egy új telefonnal!" Kiabált rá, mire James mérgesen rámordult.
"Nem meg mondtam, hogy nem telefonálhat senkinek?" Kérdezte feszülten.
"Tudtommal nem a rabszolgád és..." szólt Réka de félbe szakítottam.
"Én vettem el tőle, úgy hogy nem látta és különben is igaza van, nem vagyok a rabszolgád." Álltam fel dühösen vele szembe.
"De nem érted Amy, hogy így letudnak minket nyomozni?" Hadonászott idegesen mire én adtam neki egy pofont.
"Lenyugodnál végre?!" Kérdeztem ingerülten, mire James csak tátott szájjal nézett rám és fogta a bal arcát.
"Ez az Amy!" Paskolta meg a hátam Réka és sarkon fordult, bezárva maga mögött az ajtót, együtt... James-el.
"Megütöttél." Sápítozott, én meg unottan ledőltem az ágyra.
"Megérdemelted." Vontam meg a vállam és James követve engem, ledőlt mellém.
"Sajnálom, hogy úgy viselkedek veled, mint ha egy öt éves lennél." Sóhajtott és közben a kezére támaszkodva, felém fordult.
"Már megszoktam." Fordultam a másik oldalamra, hogy ne találkozzon a tekintetünk.
"De szeretlek és nem akarom, hogy valami bajod essen neked, vagy a szeretteidnek." Simogatta meg a kezem. És egyre lejjebb és lejjebb ért az érintése.
"Most hagyd abba." Szóltam rá és mérgesen felé fordultam. De addigra ő már felém hajolva közeledett az arcomhoz és úgy nézett ki a dolog, hogy meg akar csókolni. Egy percig olyan volt, mintha engedtem volna magam, de aztán hamar észbe kaptam és ellöktem magamtól. Lihegve ültem fel az ágyon, majd mikor James kezei ismét elértek felém, dühösen lerángattam a szorítását és kiviharoztam a folyosóra. Felvettem a kabátomat és neki iramodtam a bejárati ajtó felé.
"Amy, hova mész?" Kukucskált ki a konyhából Finn.
"Csak levegőzni." Sóhajtottam, majd bevágtam magam mögött az ajtót. Lefutottam a lépcsőn, majd ki az útra. A nyitott ablak miatt hallottam, ahogy Réka kiabál James-el, hogy miért kell ilyen népművészeti edénynek lennie velem. De nem törődve semmivel, inkább az út túl oldalán levő járdán leültem egy padra. Pár perc múlva az ajtó lassan nyitódott. Reméltem, hogy nem James jön megint zaklatni a hülyeségeivel. De meglepetésemre, Liam lépett ki az ajtón. Megvárta, míg az autók elsuhantak előtte, majd átjött az úttesten és leült mellém.
"Mi a helyzet oda bent?" Kérdeztem sóhajtva, mire Liam elnevette magát.
"Mikor utánad jöttem, Finn próbálta visszatartani Rékát, hogy ne verje agyon James-t az angol zászlós párnájukkal. Bár Finn bevallása szerint a párnát jobban féltette." Mesélte nevetve, mire én is elmosolyodtam.
"Jó látni végre téged mosolyogni." Szólt komolyabban, mire a tekintetem elkezdte pásztázni az utat.
"Megtudlak érteni. James is megtudna. Csak nem akarja elfogadni azt a tényt, hogy te tovább léptél és ezért utálja annyira Tom-ot. De hogy ha ő a te helyedben lett volna és te lettél volna Tom, ő is felhívott volna téged. A szerelem már csak ilyen." Magyarázta nyugodtan Liam és közben újra elkezdett szívni egy cigarettát.
"Nem értem, hogy ennyi év után miért szerelmes még belém. Hiszen nem is találkoztunk." Néztem rá tanácstalanul, míg Liam egy mély levegőt vett és elgondolkodva az égre nézett.
"Fogalmam sincsen. Mint könyv szerkesztő sok munkát olvastam már és ezer meg ezer történet került bele a fejembe, minél romantikusabbak és minél lehetetlenebbek. Olvastam már lehetetlenebbet is, mint hogy egy fiú ennyire kitartóan szeressen. És most gondolom a fejedbe bele ment a gondolat, hogy a fiúk nem képesek erre." Nézett rám gondolat olvasóan és közben mosolygott.
"Valóban megfordult a fejembe." Vontam meg a vállam.
"Nos, nem igaz. Mi is képesek vagyunk szeretni. Nagyon is. Csak mi talán nem görcsölünk annyit a dolgokon és határozottabbak vagyunk. Legalább is én ilyesmi vagyok. Én is nagyon szerettem, de elhagytak. Azóta nem találom a helyem ebben a világban, ahol szinte mindenki párosával jár. Én meg egyedül bolyongok a sötét sikátorokban. Nem jó ez így Amelia, de nem tudok mit tenni ellene. Türelmesen várok." Sóhajtott és közben nyugtalanul a szájába vette a cigarettáját, majd kifújt egy nagy adag füstöt.
"Képes leszek még valaha úgy gondolni James-re, mint régen?" Kérdeztem őszintén, mire Liam ismét gondolkodásba esett.
"Lehet." Mondta egy kis idő elteltével. "Csak kell idő, hogy újra beleszeress. És persze ha ilyen görény hozzád, akkor nem igen fog újra megszerezni. De hátha most majd Réka hatással lesz rá." Nevetett tovább és közben egyszerre néztünk fel a házra. James épp ellibbent az ablaktól. Minket figyelt...
"Hogy viseled ennyire ezt az egészet? Hogy hirtelen el kellett jönnöd ilyen messzire?" Fordultam felé, terelve a témát.
"Nos, először mikor James felhívott meglepődtem. Aztán belegondoltam, hogy inkább megyek, mint hogy meghaljak. És különben is London egy szép hely." Vonta meg a vállát és mintha elolvasta volna a fejembe a következő kérdésemet, "Két éve voltam itt. Jó volt újra visszatérni." Mosolygott rám. Én csak némán bólintottam.
"Nekem nehéz. Mert... én" Kezdtem bevallani valamit, de nem tudtam befejezni.
"Még mindig vannak érzéseid James iránt, de próbálod elterelni a dolgot, mert nagyon szereted Tom-ot. Érthető." Mondta, befejezve a mondatom és teljesen úgy beszélt, mintha mondjuk az időjárásról beszélt volna.
"Igen." Válaszoltam tömören.
"Tudod, hogy Tom a barátom, de James is az. És közben meg megkedveltelek. Mintha a húgom lennél. Sok mindenben hasonlítunk " Kacsintott rám, majd elnevettem magam. Valóban Liam néha olyan volt, mintha a bátyám lenne. "Szóval csak azt akartam, hogy hiába Tom a barátom, azt javaslom, hogy adj egy esélyt James-nek. Ez még nem lesz a világ vége. És akkor mikor visszatérünk New York-ba, akkor magabiztosan eltudod dönteni, hogy esetleg Tom mellett maradsz, vagy sem. Nyugodj meg. Tom nem fogja megtudni. Ami itt történik a tengerentúlon, az itt is marad." Paskolta meg a hátam és lassan felállt, majd lenézett rám. "Ha esetleg arra vetemedne a sors, hogy mondjuk komolyabb dolgot teszel te és James, ne érezd magad bűnösnek. Az csak a kulcsa az önismeretnek és a hátralevő boldogságodnak." Tette hozzá, majd mikor egy piros busz elsuhant és bekanyarodott a másik útra, Liam elindult a ház felé. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, elkeseredve és tanácstalanul ültem a padon és ismét a sírás kerülgetett. Próbáltam feldolgozni azt, amit Liam mondott. Egy esélyt James-nek. És Tom nem fog megtudni semmit. Kulcs a boldogságomhoz. Talán igaza volt. Talán nem. Nem tudtam, hogy képes lennék esélyt adni úgy James-nek, hogy közben otthon aggódik értem Tom. Nem. Valahogy képtelenségnek tűnt. De mikor felnéztem ismét a második emeleti ablakra, megláttam James-t. Emlékszem mit mondtam neki. "James, csak egy kicsit gondold bele a helyzetembe magad." És ahogy a tekintetünk összeért, beleképzeltem magam James helyébe. Várni arra a lányra, akit annyira szeretett, látni egy másik sráccal, aki szinte tökéletes, aztán újra együtt lenni, de közben meg még sem. Az a sok emlék amit együtt töltöttünk. Az éjszakák mikor együtt néztünk Star Wars filmeket. A nevetések és hosszas beszélgetések amik elhangzottak közöttünk. A meleg és lágy tapintások, amik összekötöttek minket. A vidámság, ami bearanyozta a napjainkat. A szomorúság, ami erősebbé tett minket együtt. Egymást néztük és hirtelen olyat tettem, amit nem tudom hogy tudtam. Lenyeltem minden bánatomat, elmosolyodtam és elkezdtem integetni neki. Gondolom először azt hitte, hogy rosszul lát, vagy hogy hibbant vagyok, vagy gúnyosan integetek, ugyanis egy kis időbe telt, mire James is elmosolyodott, azzal az igazi mosolyával és visszaintegetett nekem, majd hirtelen eltűnt. Aztán mint ahogy sejtettem, megjelent a bejárati ajtóban és leült mellém a padon. Pár percig csak hallgattunk és mosolyogtunk, mint az idióták, majd James törte meg a csendet.
"Finn mesélte, hogy most adják a Star Wars kilencedik részét a mozikban. Nem lenne kedved eljönni velem? Állítólag ez lesz az utolsó része a trilógiának. És 5D-s." Tette hozzá zavartan, majd megfogtam a vállát.
"Örömmel elmegyek veled."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.